Többen írtak már arról a szomorú jelenségről, hogy a stadionokat megtöltő metal együtteseknek leáldozott. Bár a fémzenének meglehetősen sok al-faja van, a legtöbb stílus éllovasa maximum egy PECSA méretű teret tud megtölteni, a több 10ezres tömegeket vonzó fém-brigádokból már nagyon kevés aktív, és ezeknél a zenészek átlagéletkora már a 6X-hez konvergál. (A Metallicából pédául az "új tag", a basszeros Robert Trujillo az egyetlen, akinek még van fél éve a szép kerek 50-ig.) Sok együttes próbálja tolni a régi lendülettel, bár tagjaik sajnos dőlnek ki (Slayer), van aki már a 70-hez is közel jár, de még mindig úgy nyomja (és úgy is néz ki), mint 30 éve (Motörhead - Lemmy), és van aki új keretek között próbál még mindig borzasztóan minőségi zenével stadionokat megtölteni, sajnos egyre kisebb eséllyel (Cavalera tesók - ex-Sepultura). És van a Metallica féle út, miszerint a metal már nem divat, így el kell menni az ennél jóval nagyobb tömegeket vonzó stadion-rock feeling felé. Ez is egy útja a csúcson maradásnak, de szerintem egy kicsit szomorú útja...
Pár éve voltam egy Metallica koncerten (plusz láttam is azóta több koncert felvételt), és abszolút nem értettem az ilyen közönség lelkesítéseket, hogy: "You are the Metallica Family." WTF? Azt hittem a "nagy trash négyes" egyik tagjának koncertjére jöttem, aztán közben aláznak, mintha valami baba-zsúron lennék. Mi ez? Hát sajnos ez az egykori hatalmas zúzdagép, a metalt széles körben népszerűvé tevő legenda túlélése, aminek ez a film csak egy újabb állomása.
Az alkotás koncepciója amúgy tesztik: csináljunk egy koncertfilmet, ahol kb 75% arányban mutatjuk az "élőben" játszó együttest, 25%-ban pedig egy fiatal roadie kalandjait meséljük el. Ez utóbbi rész meglehetősen hangulatos lett, az ifjú Metallica-jedit, az örök 16-nak látszó Dane DeHaan játssza (Lincoln, Place beyond the Pines stb), akinek örök szomorú-rejtélyes ábrázata, és alter-tinis alakítása egész kellemes. A sztori viszont teljesen inkoherens és értelmetlen. Nem vártam összefüggő történetet egy koncertfilmben, de ennyire csapongó jelenet-ömlenyre nem számítottam. A képi világ zseniális, Antal Nimród rendezése is kreatív, de felvehettek volna valami forgatókönyv írót, mert a 4 bandatag és a rendező által írt "sztori" teljesen szétesik, filmként nem értékelhető, a zene mellé aláfestésként meg túlságosan zilált és erőltetett.
A másik 75% is elég vegyes érzéseket okozott bennem. A körszínpad jelleg és a kellékek nagyon látványosak és kreatívak (főleg az igazság leomló szobra az And justice for all... alatt), látszik hogy ebbe ment a legtöbb pénz. Viszont a közönség élettelen, kb 3\4-e ül, a maradék meg pár összeborulós éneklésen kívül nem csinál semmit, és ruházatuk is olyan mintha stylistok öltöztették volna őket. A banda tagjai közül egyedül Trujillo néz ki úgy, mint aki valamikor fémzenéléssel foglalkozott, és rajta kívül még talán az énekes-gitáros Hetfield viselkedik ennek megfelelően, de a szőkített-felnyalt hajú popsztáros fizimiskája sokat ront a helyzeten. (A dobos, Ulrich pedig tényleg korának megfelelően néz ki, de sajnos úgy akar viselkedni állandó nyelv-nyújtogatásával, mint egy 20éves, Hammett meg olyan semmilyen...) Szóval nem jön át a bandát régen iszonyúan átjáró energia.
A Metallica már régóta nem úgy viselkedik, mint egy metal együttes, viszont mellettük szól az, hogy még mindig jóféle zenét nyomnak. A számaik továbbra is zseniálisak, amikor felcsendült a Master of Puppets, a Battery, vagy a Fuel első pár taktusa, (még ilyen képi anyag mellett is) felállt a szőr a hátamon. Az Enter Sandman és a Wherever I May Roam pedig felidézett néhány nagyon kellemes Banális közhelyes egyetemi bulit. Plusz nekem az új album (Death Magnetic) is nagyon bejön, szerintem ott is simán hozzák a régi szintet, bár sok fanyalgó kritikus lehúzta. A zenével tehát továbbra sincs gond, ezek a számok még mindig ütnek mint az ipari áram. Viszont koncertjeiken az az érzés közel sincs meg, ami megvolt egy (Hegyaljás:) Slayer, Sepultura, vagy Machine Head koncerten, vagy ezek felvett verzióján.
Összegzés: Bár számaik még mindig jók, a Metallica sajnos elment stadion-rock irányba, tovább erősítve azt az érzést, hogy nincs már szükség stadion-metalra. A Through the Never-t azért egyszer érdemes volt végignézni (már csak a kíváncsiság kedvéért is), de én maradok inkább a hanganyagaiknál a koncertek és felvételek helyett, hogy inkább a szép emlékek, és a jó zene maradjon meg ebből az amúgy legendás csapatból. Aki nem ismeri annyira őket, de szereti a jó fémzenét az tehet egy próbát ezzel koncert filmmel, mert maga műfajában tényleg egyedülállónak mondható. Aki viszont régi fan, az inkább az mp3-akat és CD-ket porolja le.
4.5 / 10 Pont
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.