Lépj be az ürességbe, avagy egy drogdíler lélekvándorlása.
A filmet Gaspar Noé rendezte, aki az Irreversible (Visszafordíthatatlan) című - szintén borzasztóan nyomasztó, de kihagyhatatlan - alkotást is elkövette. Ennek az embernek van egy iszonyat beteg képe a világról, legalábbis ebből a két filmjéből az jön le, hogy szerinte az emberekbe alapvetően nagyon gonosz dolgok vannak belekódolva és alapvetően még egy nagyon kezdetleges fejlődési stádiumában vannak (ami lehet hogy így is van persze).
A film borzasztóan nyomasztóan indul. Egy piti drogdlíer Tókióban bevesz valami erősen hallucinogén cuccot, aztán elmegy a Void nevű helyre átadni egy drog-csomagot egyik ügyfelének, aki feldobja a rendőröknek, akik lelövik egy lepukkant budiban. Aki idáig eljut anélkül, hogy beletekerne, annak minden elismerésem. A hallucinálós jelentek unalmasak, a hangulat nagyon sötét, a párbeszédek nem túl erősek. Viszont az egésznek van egy olyan érzete, mintha velünk történne, mert FPS módban van megrendezve, tehát a főhős szemszögéből látjuk, hogy mi történik. Éppen ezért kellően bele tudjuk élni magunkat és talán ezért is olyan nyomasztó.
Ezután következik az film érdekesebb része. A Tibeti Halottaskönyv hitvilágának megfelelően (amiről korábban szó is van a filmben) főhősünk lelke, halála után kilép a testéből és új test, illetve új leszületés lehetőségének keresésére indul, de csak miután végigpörög előtte "élete filmje". A gyerekkori élmények úgy vannak megjelenítve mintha egy 3rd Person játékkal játszanánk, tehát mindig a főhős fejét látjuk hátulról, ami szintén segít beleélni magunkat a történetébe. A múltbeli jelenetek álomszerűen váltakoznak és kibontakozik belőlük a szomorú háttértörténet (Spoiler!): a főhős néhány éves korában elveszti családját egy autóbalesetben (aminek résztvevője) húgával magukra maradnak, és valami egészen furcsa kapcsolat alakul ki köztük.
Oscar lelke, miután végigpörgette rövid életének eseményeit, elindul testet keresni magának, miközben megfigyeli itthagyott szeretteinek kálváriáját. Először húgában próbál újra leszületni (merthogy korábban megfogadták: sosem hagyják el egymást), és miután ez meghiúsul, egy megfelelőbb anyát talál magának.
A történetben az a jó, hogy nem foglal állást, hagyja a nézőt, hogy levonja a saját tanulságait. Nekem az egyik legsötétebb szál az volt, hogy miután Oscar elmegy Tokióba drogot árulni és a társadalom peremén élni, ebbe az életbe "meghívja" húgát is, akit először megismertet a drogokkal, aztán hagyja hogy beálljon sztriptíztáncosnak egy lebujba és összejöjjön az egyik főnökkel. (Ezt visszanézve azért valószínűleg rádöbben az elkövetett hibáira és tanul belőle, legalábbis reméljük...)
Mindenképpen érdekes koncepció ez az alkotás, de csak csak annak ajánlott, aki bírja a nyomasztó filmeket és érdekli a lélekvándorlás (tibeti) koncepciója. Mondjuk ha csak ez utóbbi iránt van meg az érdeklődés, akkor inkább Szepes Mária Vörös oroszlán című könyvét ajánlanám, az sokkal jobban körüljárja a témát és összességében sokkal tanulságosabb és felemelőbb.
6 / 10 pont
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.