A vígjáték az egyik legszebb műfaj a filmgyártásban, a fő célja az ember megnevettetése, ami gyógyító erővel hat. Nagyon sok alfaja van, kezdve a térdcsapkodós harsány komédiáktól az elgondolkodtató, belül nevetős filmekig. Most, hogy a komédia koronázatlan királyainak számító Monty Python csoport újra összeállt (egy mostmár kevésbé élvonalbelinek számító produkcióval), érdemes megemlékezni az aranykorról, amikor a sok vígjáték kategória alapköve letétetett: a '70-es évekről. (Update!: elkészült a sorozat következő része, a nyolcvanas évek öt örökérvényű komédiájával.)

1. Gyalog Galopp (Monty Python and the Holy Grail, 1975): Sokféleképpen lehet állni a humorhoz, lehet a büfi-puki vígjátékokat, vagy a filozofikus szatírákat a vígjátékok csúcsának tekinteni, a Python csoport mindenképpen megkerülhetetlen sziklája a nevettetésnek. A Repülő cirkusz kaotikus szkeccs-áradata nem mindenki által befogadható élmény, és még a hardkór rajongók is izomlázat kaptak két egymást követő rész után, annyira fárasztó. Mindenesetre az 1970 és 1974 között készített sorozat utáni első nagy film, a Gyalog Galopp talán minden idők egyik legjobb, de mindenképpen legformabontóbb vígjátéka.

Az abszolút (intelligens) humor akkora alapköve ez a másfél órás tömör zsenialitás, hogy aki még nem látta, azt az emberevő nyúl fogja széttépni, hacsak nem számol háromig az antiókiai szent kézigránát eldobása előtt. (Aki látta, az meg tudja, hogy nem a függöny, kivéve, ha afrikai volt a fecske...) Erre még egy lapáttal rátesz, ha véletlenül magyarnak született az egyszeri néző, mert akkor a Python-faktor legalább kettővel szorzódik az első fordítás és a szinkronszínészek össze-vissza cserélgetése miatt. A 2004-es Galla Miklós-féle tükörfordításban a magyar nyelv zsenialitásának köszönhető humorfaktor egy része már eltűnt. (Pedig a Repülő cirkuszt szépen magyarította.) Többek között az alábbi elmebetegségeket köszönhetjük az eredeti fordítónak:

(Fegyverek Könyve, 2. fejezet 9-21.) S a magasba emelé Szent Attila a kézigránátot és mondá: Ó Uram, add áldásodat a te kézigránátodra, mellyel ellenségeidet ficnikké tépheted nagy kegyelmedben. És elégedett vala az Úr, és ők lakmározának bárányt és lajhárt és málét, sós ringlit babbal és orángutánt és zsenge gyökereket és gyönge szekereket... és szó...

– A lényegre testvérem! – intett türelmetlenül Ménár atya.

– És szólt az Úr, mondván: Húzd ki a Szent Biztosítószeget, majd azután számlálj el háromig. Se többet, se kevesebbet. Három legyen, ameddig számolsz, s ameddig számolsz, az háromig legyen. Négyig ne számolj hát ezért, sem pediglen kettőig – hacsak nem folytatod a te számolásodat háromig. Az ötöst szádra ne vedd. Midőn a hármashoz érsz, mely sorrendben a harmadik leszen, eldobandod te az Antiochiai Szent Gránátot a te ellened felé, ki – mivel nem kedves nekem – megdöglend.

vagy:

Arthur: Hát ki az uratok?
Asszony: Nincs nekünk urunk.
Arthur: Micsoda?
Dennis: Mondtam már! Anarchoszindikalista közösség vagyunk, és hetenként felváltva mindig más gyakorolja a végrehajtó hatalmat. De csak azoknak a döntései jogerősek, amelyeket a 2 hetente összeülő külön bizottság elfogad. Pusztán belügyekben elég az egyszerű többség, de legalább kétharmad kell a jelentősebb...
Arthur: Most már elég! Megparancsolom, hogy hallgass!
Asszony: Nézzenek oda! Mit képzelsz ki vagy? 
Arthur: A királyod vagyok!
Asszony: Én ugyan nem szavaztam rád.
Arthur: Királyra nem is szavaznak.
Asszony: Akkor, hogy lettél király?
Arthur: A tavak királynője, a napfény megcsillant aranykelmébe burkolt karján, a magasba emelte a tó mélyéből a szent szablyát, jelképezvén, hogy Isten akaratából én, Arthur legyek annak hordozója. Ezért vagyok a királyotok!
Dennis: Hát ide hallgass! Egy vízben hancúrozó, és karddal hadonászó menyecske nem dönthet az államforma felől. A legfelsőbb végrehajtó hatalommal csak a tömegek ruházhatnak fel bárkit is. És nem egy kis nőcske a vízi revüből.
Arthur: Elég! Tartsd a szád!
Dennis: Csak nem képzeled hogy a te kezedben van a hatalom attól, hogy egy vízitündér hozzád vágott egy rozsdás kardot. Ha elkezdeném mondogatni, hogy én vagyok a császár, mert egy elázott tyúk fejbe vert egy buzogánnyal, hát rögtön kinyírnának! Nem igaz?
Arthur: Pofa be! Most már aztán pofa be!
Dennis: Látják, az erőszak velejárója a rendszernek! Mindenki láthatja, hogy ez egy erőszakrendszer. Elnyomnak!

Vagy a fekete a lovag végtagvesztős balladája, amit a Blind Myself rendkívül ötletesen varrt újra. Szerintem minden idők legjobb vígjátéka, az elvont humor alapköve...

2. Brian élete (Monty Python and the Life of Brian, 1979): Valószínűleg a legtöbb Python (és igényes humor) rajongó ezt a filmet tartja a kedvencének, mert koherensebb, és jobban idézhető, mint a Gyalog Galopp, de ez már nem az alapkő, ez már "csak" a második tud lenni. Az oxfordian igényes, és zsigeri humor keveréke itt teljesül ki a legjobban, és ezt már a katolikus egyház által (félinformáció birtokában) támadott alapsztori, Brian Jézussal való összetévesztése is erősen alapozza. Kifigurázzák itt a szemellenzős vallási fanatikusokat, a politikusokat, a mindenkori végrehajtó hatalmat, de a hatalom ellen (tessék lássék) ellenszegülő forradalmárokat is. A magyar fordítás itt is zseniális ("Oda valami posztmodeln képet képzeltem, valami Goyát, vagy más madalat áblázoló képet..." >> Milyen mennyiségű tudatmódosítóra volt ehhez szükség...)

Szinte az egész film idézhető, aki nem látta, de szereti a vígjátékokat, annak kb azonnal pótolnia kell ezt a brutális hiányosságot. Az űrhajós rész még MP szinten is kicsit kilóg a sztoriból, de Terry Gilliamnek is kellett valami szórakozás a főcímen, és a beteg börtönőrön kívül (merthogy ezt már nem ő, hanem Terry Jones rendezte), így könnyen megbocsájtjuk. Hatalmas nagy kudos a csoportnak, és bőven el van felejtve a mostani közepesre sikerült visszatérés, mert ezeknek az arcoknak a neve 10 méteres nagybetűvel lesz írva a Humor Nagykönyvében, még haláluk után 500 évvel is. (ROMANES EUNT DOMUS)

3. Party zóna (Animal house, 1978): Minden partizós / egyetemi (középiskolás) / szex, pia és fű orientált vígjáték nagyapja, beleértve a Pite sorozat vállalható részeit, a Cool túrát, az Euro túrát stb stb. És nem utolsósorban a legviccesebb is ebből a zsánerből. Aki az Amerikai pitét gagyinak tartotta, az még nyugodtan megnézheti ezt a közel 40 éves klasszikust, mert annyira időtálló, hogy 200 év múlva is nézni fogják, ha lesz még felsőoktatás, és nem az Hülyék paradicsomában (Idiokracy) látott színvonalat verdesi majd az emberiség. Kevin Baconon és a Blues Brothers-es John Belushin kívül nincs benne ismert arc, de az egész produkció annyira vicces, hogy oktatni kéne a komikusképzőben. A film szépen átadja minden (kezdő) egyetemista vágyát:

-Te ezt akarod csinálni egész életedben?...Szórakozni az állat haverjaiddal és minden hétvégén berúgni?

- Nem. Csak amíg levizsgázom. Aztán minden nap berúgok.

4. Az ördög jobb és bal keze (Lo chiamavano Trinità..., 1970): Tény, hogy Magyarországon a Bud Spencer - Terence Hill filmek sokkal jobban felül vannak reprezentálva a TV-ben (és az emberek fejében), mint bárhol máshol, talán még Olaszországot is beleértve. Így nem tudtam eldönteni, hogy csak a magyar szentimentalizmusom mondatja velem, hogy ez a film a nevettetés egyik csúcsa, vagy tényleg mindenhol örökérvényű klasszikus-e. (Igazából mindegy is.)

Magyaroknak talán a szinkron miatt lehet jobb, mint másoknak. Bár az eredeti olasz nyelv nagyon dallamos, a többi országba már saját nyelven jutott el. Vígjátékot legtöbbször nem feliratosan néz az ember, a legendásan rossz német szinkron biztos nem tette sikeressé, az angol meg max erős középszer. Ellenben a magyarban Bujtor István és Újréti László új dimenziót adtak a karaktereknek, és közben még külsőre is hasonlítottak azokra (régen ez mintha szempont lett volna magyar szinkronszínész választásnál, így biztos jobban hasonlít a hangkarakter is). Szóval a magyar szinkron biztos, hogy még néhány pont a "...régen minden jobb volt..." nosztalgiának.

És maga film: én már általában akkor görcsök közepette fetrengek a földön a röhögéstől, amikor Hill az elején betúr egy 10 adagos hagymás babot, egy vekni kenyérrel, meg egy üveg borral. Valóban nem értelmiségi humorról van itt szó, de annyira zsigeri élmény, hogyha kizárólag a nevetés / jóérzés faktort nézzük, akkor mindenképpen a kategória egyik nagy, 100 év múlva is nézhető klasszikusa. És persze a karakterek sem egyértelműek, mert végül is két bűnöző ténykedését szurkoljuk végig a film alatt, ami kicsit csavarja a szokásos alapszitut.

5. Az ifjú Frankenstein (Young Frankenstein, 1974): Sok műfaj indult el ebben az évtizedben, kezdve a stoner vígjátékoktól (Cheech and Chong - Up in Smoke), a neurotikusan vicces New York-i értelmiségi látleletekig (Woody Allen - Annie Hall, Manhattan stb.), és a paródia (vagy spoof) vígjátékok is. Paródiák persze már voltak korábban is, de Mel Brooks indította el azt a szériát a '70-es években, amivel konkrét filmeket / kategóriákat kezdtek kifordítani az arra érzékeny rendezők. Brooks tehát az keresztapja a Csupasz pisztolynak, az Airplane!-nek, a Nagy durranásnak, és az Austin Powersnek is.  (Chaplin, Buster Keaton, a Marx testvérek, és társaik korábban inkább szituációkat, történelmi személyeket figuráztak ki, nem más sikeres mozikat.)

Az ifjú Frankenstein ugyanabban az évben jelent meg, mint Brooks első ilyen témájú filmje, a Fényes nyergek (western paródia), de szerintem sokkal jobb annál. Az alapsztori persze az őrült tudós embergyártó kísérlete, mint a többi Frankenstein filmben, de Gene Wilder annyira vicces benne a fiatal tudósként, és a gülüszemű Marty Feldman, a zakkant púpos segédként, hogy tényleg nem érdemes közben enni vagy inni, ha nem akarjuk, hogy az ominózus matéria az orrunkon jöjjön ki. Amúgy ez a film az IMDb-n is 8.1-ig jutott közel 100 ezer szavazóval, és ezt más paródia még nem közelítette meg.

Vígjátékok esetén nehéz lenne toplistát írni, mert ahány ember annyiféle stílus, amire beindulnak a nevető izmok. Van aki az intellektuális humorra esküszik (Woody Allen), van akinek laza szövegek kellenek (Ponyvaregény), van aki az abszurdtól indul be (Monty Python), de van aki az altesti humort részesíti előnyben (Amerikai pite). Egyik sem (sokkal:) rosszabb, mint a másik, végül is szórakoztatásról van szó, amit - ahogy az LGT is megnénekelte anno - "Mindenki másképp csinálja..."

Éppen ezért nem toplista írása volt a célom, hanem egy ajánló, öt időtálló, 40 éves filmről, amiket a vígjátékok szerelmeseinek mindenképpen érdemes megnézni, illetve néha újranézni, mert manapság csak nagyon ritkán kerül elő egy-egy ilyen gyöngyszem.

Az Öt örökérvényű sorzatot a '80-as évek klasszikus vígjátékaival folytatom majd nemsokára.

Wancass