A bejegyzés sorozat első részében, a hetvenes évekből szedtem össze öt örökérvényű vígjátékot, a Monty Python kétesen sikerült visszatérése kapcsán. Most a nyolcvanas évek öt időtálló klasszikusát mutatom be. (A besorolás alapja mindig a filmek bemutatási éve.) A hetvenes években sok alapkő került letételre, ami a zsáner al-ketegóriáit illeti (stoner, paródia, értelmiségi stb.), míg a következő évtized a mennyiség időszaka volt, ahol sok kiváló alkotás is született. Nehéz is kiemelni ötöt ezek közül, de ahogy legutóbb is írtam, ez nem toplista, így nem törekedtem a teljességre...

1. Indul a bakterház (1980): Magyarként szerencsésnek érzem magam, hogy ezt a zseniális komédiát eredeti nyelven, eredeti közegében nézhettem, bár valószínűleg ez az egyik legkönnyebben élvezhető magyar vígjáték külföldiként is. Az IMDb-n elég nagy rajongótábora van, magyar filmhez képest: közel 2 ezer szavazó átlag 8.4-esre pontozta a 10-ből. (Ezzel a legjobban értékelt magyar komédia, még A tanút is lekörözi (8.2), nem is beszélve a modernebb sikerfilmekről, mint a Valami amerika (7.3)).  

Minimális történelmi / kulturális háttérismeret szükségeltetik csak hozzá, a poénok nagy része helyzet-, és karakterkomikum. Bár a főhőst alakító Olvasztó Imre nemrég öngyilkos lett, élete egyetlen komoly szerepében, Regős Bendegúzként maradandót alkotott. Ő azzal került be állítólag a stábba, hogy seggbe rúgta a rendezőt, Mihályfy Sándort, de a többi szereplő igazi nagyágyú volt, TV filmhez képest legalábbis mindenképpen. Koltai és Haumann közel 15 éve filmeztek ekkor, Pécsi Ildikó pedig már a '62-es Aranyemberben is játszott, a mindig karakteres, hangjáról messziről felismerhető Csákányi Lászlóról nem is beszélve.

A történet egyszerű (Rideg Sándor regényét követi), de annál viccesebb. Mindenki karikatúra benne, a lusta baktertől kezdve, a sunyi lókupecen és piócás emberen át, a rikácsolós banyáig, a fehérmájú Roziig, és az egyszerű csendőrökig. A legnagyobb erényét e vidéki alapkarakterek kifigurázása mellett az adja, ahogy a találékony és vagány gyerek lavírozik ebben az ellenséges közegben, de mindig megtalálja az örömforrásokat, még ha időnként kap is néhány pofont. A mindenkori néző, akit sokszor hasonló nehézségek vesznek körül boldogulása közben, könnyen tud azonosulni ezzel a csendesen ellenálló, pimasz, de legtöbbször vidám egyéniséggel.

2. Istenek a fejükre estek (The Gods Must Be Crazy, 1980): Kevésbé ismert, dél-afrikai film 1980-ból, de mindenképpen a műfaj egyik császára. Egyrészt nem finomkodva, de viccesen mutatja be a helyszínre  jellemző politikai feszültséget (konkrétan Botswana, de sok egyéb térségbeli országra megállta volna a helyét). Másrészt az egyszeri városlakó nézőt elgondolkodtatja rohanó élete értelméről, a természetközeli népek nyugodt és békés életéhez képest. Finom humorral operál, nem harsány nevettetéssel, de ebbe belefér minden, a terroristák, és kormányemberek kifigurázásától kezdve, a kis busman "civilizálatlanságán" keresztül, a nőkkel kapcsolatban esetlen tudós szerencsétlenkedéséig. Ez utóbbi, Andrew Steyn, kaphatna egy tiszteletbeli helyet az Agymenők (The Big Bang Theory) lúzer gárdájában, sőt azokat akár mintázhatták is a "trágyából gúlát építő" kutatóról. 

A történet vígjátékhoz képest meglepően sok szálon fut. Egyrészt ott van a kis busman, Xi, aki egy kólásüveget - a megtestesült gonoszt - próbálja visszavinni a figyelmetlen "Isteneknek", vagy ledobni a világ szélén. Közben egy csoport terrorista elrabol egy iskolányi gyereket, újdonsült dél-afrikai újságíró-tanárukkal együtt. Nekik pedig a már említett esetlen, de aranyszívű elefántürülék-kutató segít, aki kapocs a civilizált világ, és a természet között, mert valamennyire mindkettőt érti, és magáénak érzi. A változatos poénok között csodás képeket kapunk a Namíb sivatagról, és a botswanai szavannáról. Nagy erénye, hogy a Forrest Gumphoz, és a Nagy halhoz hasonlóan jó érzés keríti hatalmába a nézőt a film végén, és lélekben talán közelebb kerül a természethez is.

3. Vissza a jövőbe (Back to the Future, 1985): Kiváló alkotás, mely két műfajban is maradandót tudott nyújtani. Egyrészt sci-fi ként toplistás anyag, másrészt vígjátékként is elsőrangú. Az időutazáshoz nyúltak már százféleképpen: apokaliptikus szemlélettel (Terminátor, 12 majom), kalandfilmként (Majmok bolygója, Időgép), szürreális módon (Donnie Darko), a paradoxonokat előtérbe tolva (Találmány), de még krimiként is (Időbűnök, Looper), és persze sokszor előkerült vígjátékokban. Ami Zemeckis klasszikusához mérhető, az talán az Idétlen időkig (de ez már a '90-es évek zenéje), vagy Terry Gilliam Időbanditák című 1981-es alkotása, ez utóbbi viszont erősen megosztotta a közönséget.

A Vissza a jövőbe több ok miatt egyedülálló. Egyrészt sci-fivel és kalandfilmes elemekkel van ötvözve, de alapvetően mégis a humor dominál benne, a karakterek jól eltaláltak és kellően kidolgozottak, valamint - ekkor kimondottan monumentálisnak számító - 19 millió dolláros büdzséből készült. (Ez most kb 60-70 millió dollárnak felelne meg, tehát kevesebb, mint fele lenne az amúgy egész korrektre sikerült A Galaxis őrzői büdzséjének.) Ez meg is látszott a látványon, eddig a pontig vígjátékra még nem nagyon költöttek ennyit.

A történet a saját lineáris keretein belül logikus, bár nem egy Doctor Who szinten elvont, paradoxonokkal, és feloldásokkal tarkított dolog. Tény, hogy itt nem is lett volna szükség többre. Az őrült tudós karaktere nagy durranás volt Christopher Lloyd alakításában, aki, bár játszott a Száll a kakukk fészkére című 1975-ös alapműben is, eddig mégsem számított igazán befutott színésznek. A sirályajtós DeLorean ezután sokáig a legtöbb gyerek autós álma volt, és néhány erős egysorossal is gazdagabb lett a világ e nagyon szórakoztató 2 óra által. ("Nyuszi vagy McFly!") Ezen kívül pedig elérte azt, amit kevés széria: a második és harmadik rész is kimondottan élvezhető lett, nem sokat vesztettek a magas színvonalból.

4. Csupasz pisztoly (The Naked Gun: From the Files of Police Squad!, 1988): Mel Brooks indította el a paródiafilmek áradatát a hetvenes években, de az igazi spoof-cunami csak a következő évtizedben öntötte el a mozivásznakat. Jött a kattant Leslie Nielsen az Airplane!-nel 1980-ban, a túljátszós Steve Martin a Halott féri nem hord zakót című '82-es mqgánnyomozó paródiával, majd Val Kilmer az 1984-es fetrengve nevetős Top secret-tel, és Brooks újrázott a Star Wars (és egyéb sci-fi) paródia Űrgolyhókkal. És hogy a rendőrfilmek se maradjanak megtorlatlanul, 1988-ban jött, látott, és büntetett a Csupasz pisztoly.

Ízlés kérdése, hogy kinek melyik a kedvence ebből az áradatból (képzeletben mindenki behelyettesítheti ide azt), de Leslie Nielsen első alakítása a lúzer rendőrhadnagyként még tizedszerre is vicces. Azóta az amerikai himnuszt csak Frank Drebin előadásában tudom magam elé képzelni, a sajtótájékoztató közben WC-n bekapcsolva hagyott mikorofon pedig igazi sírva röhögős jelenet. De a főcím is egyedülálló volt akkoriban, ami már magában vicces a lakásokon, női öltözőn, és hullámvasúton átsuhanó rendőrautójával. Nem igazán van lapos perce, évente újranézhető klasszikus, jobb, mint a legtöbb film, amit parodizál.

5. A turné (This is spinal tap, 1984): A bakancslistát rendező, de színészként is nagyon aktív (pl Wall Street farkasa) filmipari tótumfaktum, Rob Reiner első rendezése, mely igazi műfajteremtő, mert az ál-dokumentumfilmes vígjátékok körének úttörője (legyen bármilyen kicsi is a nevettetés ezen szegmense). Az örökérvényűek ötödik helyére gondolom a legtöbb ember mást várna, mint ezt az itthon nem különösebben ismert zenés elmebetegséget, de angolszász nyelvterületeken hatalmas nagy kultusza van, és teljesen megérdemelten. (Már az is elég ritka, hogy egy komédia az IMDb-n 90 ezer feletti szavazóval, és 8.0-ás átlaggal büszkélkedhet, de ez még magában nem is fejezi ki egyediségét.)

A történet a Spinal Tap (Gerinccsap, vagy ahogy Dr House értelmezné: Lumbálpunkció) nevű kitalált hajmetál együttes legfémesebb pillanatait veszi sorra, ami egyébként már egy erősen szelektált jelenethalmaz, mert Reiner több tucat órányi felvett anyagból redukálta azt először egy 4.5 órás rendezői verzióba, majd vágta 80 percesre. Az ál-dokumentumfilm fő szála egy '82-es USA turné, a Szagold meg a Kesztyűt (Smell the Glove) című új anyagukkal, sok interjúval, és visszatekintéssel megspékelve, és olyan nagy sikerű számokkal, mint a Nyald meg a Rock Pumpámat, Ribi Iskola, Szex Farm, vagy a Hallgass a Virágemberekre. Kiváló kifigurázása a korszakban aranykorát élő hard rock, és metal bandáknak, de e műfajok iránt nem rajongók is rommá tudják nevetni magukat a karaktereken és beszólásokon. Merthogy:

As long as there's, you know, sex and drugs, I can do without the rock and roll...

Néhány további említésre méltó alkotás:

Magyarként ebből az évtizedből még A legényanya emelhető ki (1989), ami már már szürreálisba hajló politikai szatíra, de éppen ezért sokkal inkább rétegfilm, mint a Bakterház. Kihagyhatatlan Ternovszky Béla Macskafogója, mely a magyar rajzfilmgyártás állócsillaga. Ezen kívül jó a harmadik Python film, Az élet értelme is, de nem mérhető elődeihez, inkább olyan, mint három logikailag összefűzött rész a Repülő cirkuszból. A legjobb francia vígjátékok is ekkor születtek, egy tízes összeállításra biztos, hogy ráfért volna a Balfácán, vagy egy Gene Wilder - Richard Pryor klasszikus, a Vaklárma.

Mint írtam, ez a 10 év csak úgy ontotta magából a jobbnál jobb komédiákat, így egy ötös listához erősen szelektálni kellett. Mostanában viszont, amikor gyengébbnél gyengébb filmek jönnek le a kategória futószalagjáról, érdemes egyet-egyet újra előszedni ebből az évtizedből. A sorozat következő része a hatvanas évekről fog szólni, a nagyformátumú színészek aranykoráról.

Wancass