Ez nem klasszikus értelemben vett filmkritika lesz, inkább amolyan védőbeszédféle az egyik kedvenc sci-fimhez. Miért is kéne védőbeszéd egy filmnek, ami több mint 2.7 milliárd dollárt termelt eddig, ezzel minden idők legjobban jövedelmező filmje jelenlegi állás szerint, és ezen kívül a legtöbb filmes toplistán az élvonalban van? Mert a nagy siker ellenére sokan csak egy látványkatyvasznak gondolják, történet és mondanivaló nélkül. Erre lenne egy cáfolatom a következőkben.

Az idei Oscar gála talán egyetlen meglepetését a Her okozta, mely elhappolta a legjobb eredeti forgatókönyvért járó arany szobrocskát Woody Allen Blue Jasminja, és az Amerikai botrány elől. Az író-rendező Spike Jones eddig nem nagyon erőltette meg magát ilyen téren, nem is nagyon kellett neki, tekintve hogy írói munkássága eddig főleg Jackass forgatókönyvekben merült ki. (Bár ő "írta" az egyik legjobb videoklippet, Beastie Boys Sabotage-át is...)

A Filth az egyik legbetegebb és legmocskosabb, tabukat sárba tipró film, amihez eddig szerencsém volt, de annyira minőségi anyag, hogy nálam mindenképpen 2013 legjobbja. Háttérként annyit, hogy a történet alapjául szolgáló regényt az az Irvine Welsh írta, aki a Trainspottingot is jegyzi, és a történet hangulata hasonlít is erre a 20 éves klasszikusra. A Skóciához kötődő sztorinak legalább három mélységi szintje van, melyek szépen lassan nyílnak meg, ahogy haladunk előre. 

Ebben a posztban egy a kritikusok által többnyire szétgyalázott sci-fi sorozattal, illetve annak legújabb részével, a 2013-as Riddickkel foglalkozom. Szerintem korántsem olyan rossz a helyzet, mint azt a legtöbb fanyalgó lefesti. Mondjuk ehhez hozzátartozik az is, hogyha a hivatalos kritikák alapján néznék filmeket, akkor évente pár alkotást vennék csak elő. (Valamiért a fizetett tollnokok mindent úgy bírálnak, mintha a megtalált hibákért fizetnék őket, és nem a hangulat és az összkép bemutatásáért...)

A Riddick korántsem tökéletes film, viszont nagyon szórakoztató. Ahhoz hogy megfelelően lehessen értékelni, érdemes ismerni az előzményeit, és a világot, amiben játszódik, ezért a lentiekben röviden bemutatom ezeket. (A következő két bekezdésben lesz némi spoiler!)

Az első film a sorozatból a 2000-es Picth Black - 22 évente sötétség volt, mely egy nagyon hangulatos sci-fi horror mozira sikeredett, ami nem lett túl népszerű, viszont speciális hangulatával szép rajongó bázist gyűjtött maga köré. Legnagyobb érdeme az volt, hogy mert kicsi maradni, igazából az egész egy hangulatra ment rá (ahogy Iron Maiden régen megénekelte: Fear of the Dark...), egy sötétségbe boruló bolygón előmásznak az éjszaka szárnyas, félelmetes ragadozói hibernációjukból, és lassan levadásszák az (űr)hajótörést szenvedett csapatot. Ennek a kompániának (rabosított) tagja Riddick, a fémszemű gyilkos ösztönlény, aki túlélő művészetével segíti át a csapat szerencsésebb tagjait a fél bolygón, hogy elmeneküljenek a (sajnos kicsit gyengén megrajzolt) baltafejű szárnyas dinoszauruszok elől.

A második rész, a 2004-es Riddick - A sötétség krónikája, történetében 5 évvel később indul, amikor is Riddick, a fejvadászok előli folyamatos bújkálás után megkeresi az első rész másik két túlélőjét, Imámot és Jacket (aki igazából lány, és Kyrának hívják). Itt jelentősen kitágul a Riddick univerzum, az egy bolygós, szörnyek elől menekülős sztori elég nagy ívet kap, és több frakció kerül elő benne. A legjelentősebb, a Necromongerek, egy kimondottan hangulatosan felépített, katonai-vallási alakulat, melynek vezetője és látnokai fél lábbal a túlvilágon vannak (Universe -- Under-verse hitrendszer), és céljuk az egész univerzum meghódítása, megtérítés vagy kiírtás által. Ebbe a képbe jön be Riddick egy jóslat alapján, miszerint az ő fajtájának (Furion) egy tagja fogja lezúzni a Nercromonger vezetőt, a Lord Marshallt. Érdekes ellentét az első résszel, hogy a főhős itt egy olyan bolygóra kerül, ahol nem a sötétség, hanem a mindent elpusztító napfény elől kell menekülni. Persze a végén kedvenc gyilkológépünk megöli a Lord Marshallt, és (meglepetésére) őt választják meg új vezetőnek, sok ellenséget szerezve ezzel. 

Az első rész 23 millió dollárba került (sok CGI jelenet gyengére is sikerült), a második összköltségvetése 105 millió volt, és ez meg is látszott a sokszor tényleg csodálatos látványon. A harmadik, a 2013-as Riddick esetén viszont 38 millió dollárból kellett kihozni a maximumot. Sajnos így az univerzum építést és a nagy szabású történetvezetést nem lehetett folytatni, vissza kellett nyúlni az első rész hangulatához, amit szerintem szépen sikerült is abszolválni.

A sztori ott folytatódik ahol a második rész végén abbahagyták. (Minimális spoiler, de itt nem a történet a lényeg...) Riddicket, mint Lord Marshallt, állandóan bérgyilkosok zargatják, és mivel megunja, hogy mindenhol vérfürdőt hagy maga után, elhatározza, hogy megkeresi szülőbolygóját a Furya-t. Persze átverik és egy sivatagos bolygón teszik ki, viszont megölni nem tudják a túlélőművészt, aki ott marad egy szál páncélban az idegen terepen. Adott a feladat, újra át kell engedni magát ösztöneinek, hogy túlélje a gyilkos bolygót, és annak mocsári skorpió-alien keverék szörnyeit. A film első harmada tulajdonképpen erről szól (egy kis előző részből átvezetés mellett), és ez a legjobb rész. Alig van szöveg, viszont Vin Diesel, sci-fisített Bear Gryllsként működik az idegen planétán, mindenféle trükköket bevetve, és még egy hüllőbe oltott erszényes farkast is szerez magának segítőül. Tényleg olyan, mintha A túlélés törvényeinek egy részét néznénk, ahol az alien flóra és fauna komor, hangulatos és látványos egyben.

A film második része már kevésbé emlékezetesre sikeredett és sajnos túl van nyújtva. Riddick kitalálja, hogy csak úgy tud meglépni kényszer-otthonáról, ha szerez magának hajót, így beindít egy vészjelzést (saját képével), ami miatt két zsoldos csapat is befut, hogy fejével együtt begyűjtsék a vérdíjat (Ezen kívül még előjön egy részeken átívelő szál is, de ez legyen meglepetés). A zsoldosok sajnos nagyon klisék, puffogtatják a szokásos merc szlenget, pár közepes poénnal. Az egyetlen felüdülés köztük a Battlestar Galactica egyik főszereplője, Starbuck (Katee Sackhoff), aki a Galacticában is játszott kemény-csajt hozza, de itt is van pár emlékezetes megmozdulása. Hogy meglegyen a szokásos feeling, itt is menekülni kell a végén a szörnyek elől, de most nem a sötétség, vagy a napfény hozza a halált, hanem az eső, amiből előmásznak a skorpió-dögök. Itt már valószínűleg elfogyott a CGI-ra szánt lóvé, mert a végén a tájat már csak akkor mutatják fél másodpercekre, ha villámlik, és így a karakterekhez hasonlóan sötétben tapogatózik a néző is. Ha az első harmad utáni közel másfél órát a felére vágták volna, a sorozat első részhez hasonlóan feszes horror lehetett volna belőle, annál sokkal jobb látványvilággal, így viszont a film közepén kicsit leül a hangulat, és elfárad a sztori.

Összegzés: A Riddick szerintem mindenképpen nézendő alkotás annak is aki szereti a szériát, de annak is, aki csak egy hangulatos (de nagyjából történet nélküli) sci-fit akar látni, sok henteléssel, és egy hangulatos antihős-főhőssel, amit Vin Diesel kimondottan kellemesen és rutinosan hoz. Bár a Riddick univerzum sajnos most nem épül tovább, azért nem egy B kategóriás szörny-mozit kapunk az arcunkba. Reméljük a következő részre megint sikerül 100misit összevakarnia az író-rendező David Twohynak, mert kíváncsi lennék a Necromonger-sztori további alakulására. A lentiekben minden eddig megjelent részt pontozok a teljesség kedvéért.

Riddick (2013) >> 6.5 / 10 pont

The Chronicles of Riddick (2004) >> 7.5 / 10 pont

Dark Fury (2004, 30 perces átvezető rajzfilm) >> 6.5 / 10 pont

Pitch Black (2000) >> 7 / 10 pont

A bejegyzés-sorozat első részében összeszedtem kedvenc mozgókép kategóriám 1975 előtti klasszikusait. Ebben a részben az aranykorral foglalkozom, tehát azon tudományos fantasztikus kedvenceim körével, amiket  1975 és 1995 között forgattak. Sok ide vonatkozó alkotás nem is egy film, hanem néhány részes sorozat (többnyire trilógia). Ezeknél (kevés kivétellel) a sorozatok mindegyik részét szeretem, de egy alkotást mindig ki fogok emelni.

Többen írtak már arról a szomorú jelenségről, hogy a stadionokat megtöltő metal együtteseknek leáldozott. Bár a fémzenének meglehetősen sok al-faja van, a legtöbb stílus éllovasa maximum egy PECSA méretű teret tud megtölteni, a több 10ezres tömegeket vonzó fém-brigádokból már nagyon kevés aktív, és ezeknél a zenészek átlagéletkora már a 6X-hez konvergál. (A Metallicából pédául az "új tag", a basszeros Robert Trujillo az egyetlen, akinek még van fél éve a szép kerek 50-ig.) Sok együttes próbálja tolni a régi lendülettel, bár tagjaik sajnos dőlnek ki (Slayer), van aki már a 70-hez is közel jár, de még mindig úgy nyomja (és úgy is néz ki), mint 30 éve (Motörhead - Lemmy), és van aki új keretek között próbál még mindig borzasztóan minőségi zenével stadionokat megtölteni, sajnos egyre kisebb eséllyel (Cavalera tesók - ex-Sepultura). És van a Metallica féle út, miszerint a metal már nem divat, így el kell menni az ennél jóval nagyobb tömegeket vonzó stadion-rock feeling felé. Ez is egy útja a csúcson maradásnak, de szerintem egy kicsit szomorú útja...

Pár éve voltam egy Metallica koncerten (plusz láttam is azóta több koncert felvételt), és abszolút nem értettem az ilyen közönség lelkesítéseket, hogy: "You are the Metallica Family." WTF? Azt hittem a "nagy trash négyes" egyik tagjának koncertjére jöttem, aztán közben aláznak, mintha valami baba-zsúron lennék. Mi ez? Hát sajnos ez az egykori hatalmas zúzdagép, a metalt széles körben népszerűvé tevő legenda túlélése, aminek ez a film csak egy újabb állomása.

Az alkotás koncepciója amúgy tesztik: csináljunk egy koncertfilmet, ahol kb 75% arányban mutatjuk az "élőben" játszó együttest, 25%-ban pedig egy fiatal roadie kalandjait meséljük el. Ez utóbbi rész meglehetősen hangulatos lett, az ifjú Metallica-jedit, az örök 16-nak látszó Dane DeHaan játssza (Lincoln, Place beyond the Pines stb), akinek örök szomorú-rejtélyes ábrázata, és alter-tinis alakítása egész kellemes. A sztori viszont teljesen inkoherens és értelmetlen. Nem vártam összefüggő történetet egy koncertfilmben, de ennyire csapongó jelenet-ömlenyre nem számítottam. A képi világ zseniális, Antal Nimród rendezése is kreatív, de felvehettek volna valami forgatókönyv írót, mert a 4 bandatag és a rendező által írt "sztori" teljesen szétesik, filmként nem értékelhető, a zene mellé aláfestésként meg túlságosan zilált és erőltetett.

A másik 75% is elég vegyes érzéseket okozott bennem. A körszínpad jelleg és a kellékek nagyon látványosak és kreatívak (főleg az igazság leomló szobra az And justice for all... alatt), látszik hogy ebbe ment a legtöbb pénz. Viszont a közönség élettelen, kb 3\4-e ül, a maradék meg pár összeborulós éneklésen kívül nem csinál semmit, és ruházatuk is olyan mintha stylistok öltöztették volna őket. A banda tagjai közül egyedül Trujillo néz ki úgy, mint aki valamikor fémzenéléssel foglalkozott, és rajta kívül még talán az énekes-gitáros Hetfield viselkedik ennek megfelelően, de a szőkített-felnyalt hajú popsztáros fizimiskája sokat ront a helyzeten. (A dobos, Ulrich pedig tényleg korának megfelelően néz ki, de sajnos úgy akar viselkedni állandó nyelv-nyújtogatásával, mint egy 20éves, Hammett meg olyan semmilyen...) Szóval nem jön át a bandát régen iszonyúan átjáró energia.

A Metallica már régóta nem úgy viselkedik, mint egy metal együttes, viszont mellettük szól az, hogy még mindig jóféle zenét nyomnak. A számaik továbbra is zseniálisak, amikor felcsendült a Master of Puppets, a Battery, vagy a Fuel első pár taktusa, (még ilyen képi anyag mellett is) felállt a szőr a hátamon. Az Enter Sandman és a Wherever I May Roam pedig felidézett néhány nagyon kellemes Banális közhelyes egyetemi bulit. Plusz nekem az új album (Death Magnetic) is nagyon bejön, szerintem ott is simán hozzák a régi szintet, bár sok fanyalgó kritikus lehúzta. A zenével tehát továbbra sincs gond, ezek a számok még mindig ütnek mint az ipari áram. Viszont koncertjeiken az az érzés közel sincs meg, ami megvolt egy (Hegyaljás:) Slayer, Sepultura, vagy Machine Head koncerten, vagy ezek felvett verzióján. 

Összegzés: Bár számaik még mindig jók, a Metallica sajnos elment stadion-rock irányba, tovább erősítve azt az érzést, hogy nincs már szükség stadion-metalra. A Through the Never-t azért egyszer érdemes volt végignézni (már csak a kíváncsiság kedvéért is), de én maradok inkább a hanganyagaiknál a koncertek és felvételek helyett, hogy inkább a szép emlékek, és a jó zene maradjon meg ebből az amúgy legendás csapatból. Aki nem ismeri annyira őket, de szereti a jó fémzenét az tehet egy próbát ezzel koncert filmmel, mert maga műfajában tényleg egyedülállónak mondható. Aki viszont régi fan, az inkább az mp3-akat és CD-ket porolja le.

4.5 / 10 Pont

Hosszú idő után végre megint eljutottam a Cirko Gejzírbe, hogy megnézzek egy jó kis művészfilmet. Apropó, művészfilm. Valamiért az él a fejekben, hogy a Cirko-ban és a többi art-moziban csak elborult, élvezhetetlen, kritikusoknak szóló alkotások mennek. Pedig vígjátékok és drámák terén többnyire ezek azok a filmek, amik 10-15 éve a normális szintnek számítottak. Mostanra sajnos annyira elbutultak a multiplexek által leadott komédiák (kevés kivételtől eltekintve), hogy az átlag mozibajáró egy ilyen Csókok és gólok szintű alkotást már simán le-művészfilmez (mindenféle pejoratív éllel), figyelmen kívül hagyva azt, hogy ez egy normális vígjáték, miközben a plázákat dugig-töltő új EdemSzendler pénzszivattyú meg olyan, amit régebben még a tv-ben is csak délután mertek leadni.

Előzetesen mondjuk túl sokat nem vártam ettől a mozitól sem, mert kicsit átvert az IMDB, nem volt túlságosan magasra értékelve. Nagyon szeretem a spanyol filmeket, de valahogy kialakult bennem egy sztereotípia (talán a túl sok Almodovar-os befolyástól), hogy nincs hispán mozi szexuálisan rendkívül alternatív ("unisexually challenged") életvitelt folytató szereplők, esetleg drogok nélkül, amivel amúgy nincs probléma, csak kicsit egysíkú. Ezúttal kicsit átértékelődött bennem a dolog, jelen film a romkom modernizált, ismét értéket hordozó, a kategória pejoratív élét sziklaként kicsorbító éllovasa.

Nem túlságosan nagyratörő a történet, mint ahogy erre nincs is szükség egy családi vígjáték esetén. Leegyszerűsítve egy spanyol família (5 fiútestvér és a családfő) egy napját meséli el. Bár ez a nap kivételesnek számít, mert a legkisebb fivér házasodni készül gyerekkori szerelmével, egy rusztikus tanyasi esküvő keretében. A karakterekről írok pár szót, érdemes ennyi bevezető annak is, aki csak készül megnézni a filmet, mert én például az első 10-15 percig nem mindig tudtam, hogy mikor kiről van szó. Hatalmas ötlet, hogy az 5 fivér neve ABC sorrendben van születési időrendben, így később könnyen követhető, hogy ki hol helyezkedik el a báty ranglétrán, és ennek a történet szempontjából még lesz is szerepe. A legidősebb, Adán, egy félig-meddig elfuserált vállalkozó, Benjamin a spanyol Forrest Gump, Caleb az orvos-kalandor-pédakép (stb), Daniel, a helyettese, és a legkisebb, Efrain a házasodni készülő, kamaszság és férfilét határán táncoló Fernando Torres hasonmás. Plusz ott van még a 18 éves menyasszony ikertestvérrel, fiatal anyával és füvező nagymamával.

A történet az esküvő / focivébédöntős spanyol szereplés (illetve ennek mindenáron való megtekintése) körül forog, és három fő szálra bomlik. Az első szálon A és B mini-drámája bontakozik ki, a család iránti felelősséggel kapcsolatban, a másodikon C és D versengését láthatjuk, mindezt egy szerelmi háromszög keretében, a harmadik szálon pedig E esküvői elhatározódása majd elbizonytalanodása követhető, még egy (fordított) szerelmi-Δ-be ágyazva. Szóval az egy górcső alá vett nap alatt pörögnek rendesen az események, hatszögesednek a háromszögek és persze a végére minden csomó kibogozódik (vagy még jobban összekuszálódik spanyol filmről lévén szó).

A film egyik legerősebb jelenete egy párhuzamos vágás, melynél egyik szálon a vőlegény és bátyjai, másikon a menyasszony és felmenői közti diskurzus zajlik, annyira jól összerakva, mintha egy helyen, egy beszélgetés alatt hangzana el az összes mondandó. Ilyen szépen megkomponált és kreatív vígjáték jelenetet régen láttam, ezt még párszor újra fogom nézni.

A film egyik legfontosabb üzenete a hagyományos családszemlélet kritikája, miszerint a fiatalok ne az elvárások és a családi nyomás miatt vállaljanak fel olyan életet meghatározó döntéseket, mint a házasság, hanem szabad akaratukból. Illetve, hogy a házasság mint intézmény nem való mindenkinek, de enélkül is lehet szép kapcsolatban élni. Csak az vállalja, akinek szüksége van rá a továbblépéshez, de az semmiképpen, aki csak megfelelésből tenné ezt. Ha körülnézünk ismerőseinken rájöhetünk, hogy manapság egyre több alternatív párkapcsolati forma létezik és ezeket nem lehet, és nem is szabad kívülről megítélni, elítélni meg semmiképpen (bár ez utóbbira kicsit hajlamos az idősebb korosztály.) 

Összegzés: Érdekes és friss üzenettel rendelkező, pörgős, sokszereplős, emberi kapcsolatokra kihegyezett spanyol vígjáték a legjobbak közül. Ajánlom mindenkinek, aki tényleg jó (belül nevetős) komédiát akar látni, és nem csak egy multiplexes popcorn matinét. Megnézéséhez ajánlok némi nyitottságot, és egy jó partnert, akivel utána jól ki lehet tárgyalni, mert ennek hiányában sok kérdés és ötlet szorulhat az emberbe, ami soha nem jó:)

8.5 / 10 pont 

Ebben a posztban igyekszem egy rövid listát bemutatni a vígjátékok al-fajtáiról, saját meglátásom alapján. Persze kevés filmet lehet kizárólag egyik lenti kategóriába besorolni, azért a többségnél van egy legjellemzőbb vonás. A tipizálás azért szükséges szerintem, mert így sokkal könnyebben értékelhetünk olyan alkotásokat is, amin nem hahotázunk hangosan, vagy nem tudunk utólag idézni belőle kúl szövegeket, (némelyeket pedig pont e tulajdonságaikért szeretünk, és nem várunk mást tőlük...) Mindegyik lenti típus másra alkalmas, és ezt nem árt tudatosítani magunkban, így talán nem lesznek irreális elvárásaink, könnyebben látjuk meg saját értékeit az adott alkotásnak. 

1. A vígjátékok és egyéb humoros mozgóképek egyik legkedveltebb fajtája a hangosan nevetős (LoL vagy ROFL) alkotások köre. Érdekes ez a kategória, és abszolút nem egyértelmű. Én például filmben már régen éltem meg ezt az "besírok a nevetéstől" élményt, mostanában főleg Youtube mini-sorozatok adják e hatást. (Legutóbb például a Honest trailers néhány része.) Ide tartoznak az altesti poénokra épülő (főleg amerikai) modern vígjátékok is, melyek királya szerintem az Eurotrip (aminek néhány jelenete után konkrétan féltem, hogy maradandó károsodást szenved a rekeszizmom...) De persze az Amerikai Pite még vállalható első két része és sok ezer másik, ezeknél jóval rosszabb próbálkozás is ide tartozik.
Persze a tényleges LoL élményhez nem elég pár böfi vagy puki, mert ez általában csak gyerekeknél vált ki hosszú távon is hatást. Itt is komolyan felépített, de az ösztönökre ható poénok kellenek. Gondoljuk csak minden idők egyik legjobb vígjátékára, a Brian életére. Mi marad meg ilyen jellegű élményként az egyébként iszonyatosan bonyolult skeccsekből: a beszédhibás jelenetek (Lóbeltünk nincsen...Blájen...Dobjátok a padlóla le...Fikusz Kukisz...). A lényeg az egyszerűség, az ösztönökre hatás és a jó ütem. Ha megfelelően kapják el a ritmust, akár 10-20 perces földön fetrengés maraton is lehet belőle.

2. Van a fárasztó vígjátékok özöne, melyeknél  a legtöbb poén azt a hatást váltja ki, mint egy favicc (elnyomunk rá egy Aaaaaaaa-t, mint a Gyalog Galoppban a barlangrajz olvasásakor), de néha lehet hogy pont ilyen zsibbasztásra van szükségünk. Persze ezek között is vannak nagyon jó alkotások, mint például Leslie Nielsen vagy Jim Carrey sok komédiája, vagy magyar példát is említve a Besenyő Család című L'Art Pour L'Art mini-sorozat. Mindenesetre nem érdemes túl-fogyasztani ezt a stílust, mert könnyen immunissá válhatunk rá. Hansonlóan működnek ezek, mint a szóviccek (amikkel amúgy sokat is élnek): az első párnál még mosolygunk és értékeljük a szellemességet, aztán a sokadikat már szinte meg sem halljuk.
A Csupasz pisztoly sorozat számomra e kategória egyik csúcsa, de sajnos talán ide tartozik a legtöbb nézhetetlen alkotás is. Míg a LoL vígjátékokon azért néha felnevetünk, a fárasztó filmek sokszor (meglepő de) inkább fárasztóak, mintsem jók. (Persze embere válogatja, vannak akik telhetetlenek az ilyen fajta poénokat illetően, nekik viszont - ha ráismernek e tulajdonságukra - érdemes végigfalniuk a típus legtöbb filmjét, azokat is, amik másnak esetleg nézhetetlenek lennének.)

3. A következő kategória a szellemes (vagy okos) vígjátékok köre, melyek szintén nem gurgulázó nevetéseket váltanak ki, inkább borzasztóan eredeti / laza /  intelligensen vicces szövegeikkel tarolnak. A kategória legjobbjai szerintem a Ponyvaregény, vagy a Shop Stop, vagy a hazaiaknál maradva, A tanú. Ezek szinte minden második sora idézhető és ezért sokat is veszik elő azokat az emberek. Ezért nem  csak a film nézése közben jön a hatás, hanem később, megfelelő helyzetben elsütve egy-egy megfelelő mondatot rá lehet duplázni a humor adagra. Néhány jobb mondat akár a napi szókincsbe is beépülhet ("Puska kellett volna bazdmeg!", "Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a mienk." stb stb.) 

4. Végül vannak a csendben, magunkban nevetős vígjátékok, melyek nem idézhetőek, nem hahotázunk rajtuk, de (ha jó az adott alkotás) menyílik bennünk a benső mosoly, ami ha nem is annyira zsigeri élmény, mint egy jó kacagás, nagyon felemelő és tisztító hatású tud lenni. A kritikusok által legmagasabbra értékelt filmek legtöbbször ide tartoznak, de a közönség csak néhányat emel fel, pont az említett látványos hatás hiánya miatt.
Az európai vígjátékok nagy része ilyen (kivéve sok régebbi francia alkotást, mert azok inkább a LoL-ra voltak kihegyezve) és a távol keletiek is inkább ezzel a stílussal szeretnek próbálkozni. Mivel egy vígjátéktól általában kacagást, lezsibbadást, vagy lazaságot várunk, ezeket a filmeket kevésbé szoktuk értékelni, pedig a kategória legjobbjainak jellemzője, hogy nagyon jó érzést hagynak bennünk maguk után. (A közeljövőben igyekszem néhányat ajánlani ebből a kicsit kevésbé ismert, és alulértékelt al-típusból.)

Ebben a rövid posztban összefoglalnám azt a négy filmes témájú mini-sorozatot, amiket nagyon kreatívnak és viccesnek tartok, és emiatt minden film-geek számára ajánlok.

1. Az egyik egy általam újonnan megismert Youtube csatorna, az Őszinte előzetes (Honest trailer) sorozat. Tegnap este megnéztem a Pacific Rim-ről készült anygot és besírtam rajta a röhögéstől. 4 perc az egész, de utána még vagy ugyanennyi ideig rázott a nevetés. Korábban írtam már erről a félresikerült alkotásról, de ez most új szintre emelte a filmet, ez után úgy gondolom, hogy ha másért nem, tömény 8perc nevetésért már megérte megnézni. Érdemes még lecsekkolni a Gyűrűk ura és a Hobbit anyagait is, de tulajdonképpen mindegyik jó.

2. A másik kedvenc "nerdgasm" filmes csatornám a HISHE (How it Should Have Ended). Ebben a rajzfilmes agymenésben a górcső alá vett filmek alternatív befejezést kapnak, ami többnyire erős kritikája a történeteknek. Ebből a sorozatból nem emelnék ki egy részt sem, mert meglehetősen állandó a színvonal. Kedvenc filmekkel érdemes kezdeni, és a képregény rajongóknak mindenképpen végig kell nézni a Super Café-s epizódokat. 2-3 perc egy rész, ennyi kb. bármikor belefér az ember estéjébe. (A csatorna linkje.)

3. A harmadik nagy kedvencem, a Hollywood Hírügynökség, egy magyar csatorna és egyben az egyik legjobb filmkritikai blog, amit eddig láttam. Aki szeret kicsit filozofálgatni a filmek hátterén és (szigorúan) Hollywoodi kedvenceiről érdekli egy-egy 10 perces mélyebb, de alapvetően vicces elemzés, annak mindeképpen ajánlott.

4. És végül egy klasszikus, filmek 5 másodpercben összefoglalva. Talán ez a legjobb válogatás, de a rövidség miatt tényleg érdemes mindent megnézni, mert a legtöbb nagyon találó. 

Remélem a fent felsoroltak másnak is nyújtanak majd kellemes perceket. Ha valakinek van a fentiektől eltérő kedvenc filmes videoblogja, szívesen megnézném, pls. tegyétek közkiccsé a linket  a lenti komment szekcióban.