Gondoltam így 20 bejegyzésen túl már érdemes pár szót ejtenem a pontozási rendszerről. Kevés 5 pont alatti alkotás van az eddigi listán, így kicsit lágyszívűnek tűnhet az értékelés. Ennek fő oka az, hogy nem szeretek olyan filmekről írni, amik nem ütik meg legalább a közepes szintet, legfeljebb akkor ha valamiféle összehasonlításként van rá szükségem.

Gondolom sok ember fejében ott bizsergett az érzés a moziban, hogy valahol láttam már ezt a filmet. Ez persze nem véletlen, a sokat tapasztalt filmnéző - két részletben bár - de mindenképpen láthatott hasonló történetet. Az egyik vonal a Trainspotting, Filth, és persze a Félelem és reszketés Las Vegasban zsigeri drogos, trip-szerű történetmesélését követi. Kicsit olyan mintha utóbbiból (a szőkére melírozott, öltönyös) Johhny Depp egy hosszúra nyúló kokain-túrán venne részt New Yorkban. (Még az éter-beszedős, testkontroll-elhagyós jelenetet is átemelték.) 
A másik vonal a Tőzsdecápák és Brókerarcok által körülhatárolt zsánerből táplálkozik. Érdekes, hogy előbbi film az 1987-es tőzsdekrach évében, utóbbi pedig az orosz válságot nem sokkal követve készült. A Wall Street farkasa ilyen szempontból kicsit megkésett, igaz, sztorija minden válság okát szépen tükrözi, amellett hogy valós történeten alapul, és nagyon mainak hat. A film hátterét ismerők tudják, hogy a (forgató)könyv írója maga a "gonosz farkas", aki miután 100 millió dollárt elsikkasztott a tudatlan kisbefektetőktől, a pénz nagy részét kókuszra és kurvákra költötte, és rövid - vidáman teniszezgetős - börtönévei után újból megszedte magát saját történetével, mely e filmben csúcsosodott ki. Kicsit sajnáltam is a mozijegyre a pénzt, mert rossz érzéssel töltött el, hogy abból akár egy forint is ehhez a morális csődtömeghez vándorol.

A történetről sokat nem írnék, mert ebben az alkotásban abszolút nem ez a lényeg, hanem inkább az ábrázolásmód. (Itt lehet amúgy róla és kritikáiról bővebben olvasni.) A szereplőkről és a rendezőről viszont ejtenék néhány szót. Leonardo nagyon kinőtte magát a kisfiús, hősszerelmes szerepeiből, amit ezzel együtt az elmúlt 3 évben letett az asztalra, azért hatalmas nagy risztekpa illeti. Mellette az eddig főleg lúzer vígjátékokban játszó Jonah Hillt emelném ki. Ez a fazon tör fel mint a talajvíz, egyre jobb filmekben, egyre ötlettel telibben és változatosabban játszik (lásd még: Moneyball). Amit itt lesúlyt kókusz-huszár side-kickként az félelmetesen vicces, az első jelenetétől kezdődően, amikor azt ecseteli beszívott fejjel, hogy miért pont az unokahúgát sikerült elvennie feleségül. Nekem nagyon hajaz Joe Pesci Casino-s fénykorára itteni játéka. Scorsese - csalók és gengszterek tündöklése és bukása - (lazán vett) trilógiájának e befejező része kicsit kilóg a sorból, a Mester itt nem annyira a csavaros történetre és a rengeteg kidolgozott karakterre ment rá, (mint a Nagymenőkben, vagy a Casinóban) hanem a hangulatra és a "trilógia" korábbi darabjaiban is ábrázolt amorális figurák hátterére és motivációira, ami szerintem nagyon jól sikerült is neki. 
A filmnek (legalább) 3 féle értelmezése és megélési lehetősége van, melyek az alábbiak:

1. Az "én is, én is" érzés: Minden 10 ezer emberből lesz (remélem csak) egy, aki teljesen azonosul a Di Caprio által megformált karakterrel, és lelki szemei előtt már kurvák seggéről szippantja fel a nazális örömöket, miközben térdig tocsog a csődbe ment kisbefektetők vérében, akik miatta nyiszálták el az ereiket. Sajnos vannak ilyen emberek és ilyen erkölcsileg zéró hozzáállás, de a rendező mindent megtett, hogy ezt az életformát olyan szánalmasra, és ezáltal kerülendőre karikírozza, amennyire csak lehet.

2. Az "ez beteg" érzés: A második megélési lehetőség az, hogy OK, van ilyen ember, de remélhetőleg csak kevés, mert ez teljesen beteg, pszichiátriai eset. Ez már közelebb állhat az átlagos értelmezéshez. A főszereplő, Jordan (karaktere) szerintem egyértelműen pszichopata, amit elég sok érv támaszthat alá. A teljesség igénye nélkül:

1. A pszichopaták nem éreznek empátiát, kórosan egoisták és teljesen hiányzik belőlük az őszinteség. Tökéletesen illik a karakterre és tökéletesen alkalmas ez az együttállás egy olyan csalássorozat végigvitelére, amit "hősünk" elkövet.

2. Felületes báj, amit fel is használ ahhoz, hogy elérje céljait. A legtöbb pszichopatáról nem ismerni mibenlétüket, mert ők a tökéletes, lefülelhetetlen hazudozók, akik olyan szerepet játszanak el póker arccal, amilyent akarnak. Bármilyen ügyfél befűzhető így, bármilyen mocskos ügyletbe.

3. A szociális normák szándékos megszegése, az idegeskedés hiánya és a felelőtlenség. Az egyre durvább kokain-partikon való résztvétel, szinte bénult állapotban való vezetés, saját gyerekének veszélyeztetése, barátainak és feleségének teljes semmibevétele és életük kockáztatása, és ez még csak a lista eleje.

4. Céltalanság. A pszichopatákra jellemző, hogy nincsenek igazi céljaik, minden csak felületes számukra, egyedül az unalom kerülendő dolog. A pénz itt is csak eszköz, a főhős a partizáson kívül nem akar kezdeni vele semmit, a család csak egy játékszer, felesége csak addig érdekli, amíg meg nem szerzi, barátait (akik szintén legalább borderline pszichopaták) többször elárulja, a legrosszabbul mégis gyerekei járnak, akik amellett hogy kénytelenek minden nap teljesen szétesve látni apjukat, néha még életveszélyben is vannak miatta.

5. A pszichopata hajlamos saját magát megalázó szituációkba keverni. Itt elég csak arra gondolni, hogy hogyan keletkezett a film forgatókönyve. Ha egy normális emberrel e történeteknek akár csak a tizede történne meg, azt titkolná élete végéig, nemhogy közszemlére tárja egy ilyen erős karikatúra formájában...

3. A "nagy tanulság" érzés: A fentiek ellenére túl kényelmes azt mondani, hogy szegény ember, azért lopta el azt a 100 milliót, tönkretéve sok hiszékeny, de azért alapvetően tisztességes ember életét, mert beteg. Küldjük kórházba és spongya rá. Milyen egyszerű lenne, pedig egy pszichopata is ismeri a társadalmi normákat, még ha nem is képes átérezni azokat, és tudja, hogy amit csinál az nem jó. Másrészt úgy gondolom, hogy ez az amorális viselkedés részben "tanult" dolog, és emberünk az egyre több drogfogyasztás, és az egyre több megúszott bűntény miatt saját magát húzza bele a pszicho-spirálba. Ha csak ennél a történetnél maradunk, gondoljunk csak bele, hogy a film elején még milyen meghitt kapcsolatban volt Jordan első feleségével, és úgy gondolta, hogy néhány ember veszít, néhány nyer ügyletein, de nem ver át senkit... (Plusz lehet egy olyan nézete is a dolognak, hogy a moralitás iránytűje nem az agyunkba van kódolva, hanem valahova mélyebbre, így az agy deformációja csak kicsit ködösebbé teheti azt, de el nem tűntetheti.) 
Mostanában több cikkben is foglalkoztak azzal, hogy a vállalatvezetők egy része tényleges pszichopata. Valószínűleg részben ezért is tarthat itt a valós alapoktól már teljesen elszakadni készülő gazdaság, ahol jelenleg tart...

Azt viszont érdemes észben tartanunk, hogy van lehetőségünk elkerülni a filmben ábrázolt amorális maffia karmait, a kulcs egyedül a tudatosság. Egyrészt ne bízza senki a pénzét egy le nem informált vadidegenere, akármennyire meggyőzően érvel, mert a gyors meggazdagodás reménye közben könnyen elvesztheti azt. (Ha azt hisszük, hogy ilyen csak az USA-ban van, akkor érdemes elolvasni pár cikket a mostanában nyomozás alatt álló, vagy bezárt magyar brókerházakról.)
A másik kulcs-tényező pedig a gazdaság reformja, mely szerintem csak alulról szerveződre alakulhat ki. Erről írok majd bővebben egy későbbi bejegyzésben, de a lényege az lenne, hogy igyekezzen minden ember egy kisebb közösségen belül végezni gazadasági tevénykenységeinek minél nagyobb részét (helyi öko-piacok, garázsvásárok, csere-bere, különböző cél-csoportok alakítása stb.), amik így - egyéb előnyök mellett - ki tudják vetni magukból rövid távon a potyautasokat és a csalókat.

Összegzés: Bár a fentiekben magáról a filmről írtam kevesebbet, ebből is látszik, hogy nagyon beindítja a gondolatokat és tanulságok levonására ösztönöz. Az egyik pédául ez lehet: távolról sajnáljuk a Jordan Belforthoz hasonló embereket, hogy ennyire gátjuk saját fejlődésüknek, de még véletlenül sem érdemes irigykedéssel vagy tisztelettel nézni rájuk. Sajnos megint bebizonyosodott, hogy igaz a mondás: "Mindenki jó valamire, ha másra nem, elrettentő példának." Két negatívumot tudok csak említeni a filmmel kapcsolatban: ahogy a bejegyzés elején is írtam, nem túl eredeti, és több öncélúan hosszú jelenet van benne. Ezektől eltekintve kiemelkedő alkotás, méltó megkoronázása Scorsese életművének.

8.5 / 10 pont

Tűz van babám (1967)

A kommunista rendszert bíráló, kiadásakor betiltott film az 1960-as évek végéről, egy nagyon elismert nemzeti alkotó által írva és rendezve. Ismerős ez a leírás? Ez alapján akár a (talán) legfontosabb magyar filmről, A tanú-ról is lehetne szó. A Tűz van babám a volt Csehszlovákiában valószínűleg hasonlóan meghatározó, rendszerkritikus szatíra volt a maga idejében, mint nálunk Bacsó Péter nagy hatású, 1969-es műve. 

Az alkotó a talán leghíresebb cseh filmes, Milos Forman, aki többek között a Száll a kakukk fészkére, vagy a Hair című alkotásokat is maga mögött tudhatja. Minden filmjében felvonultat szatírikus elemeket, egyik nagy kedvencem tőle, a Larry Flynt a provokátor, például az egyik legvicceseb dráma, amit eddig láttam. Ez a vonás itt is erősen átjön, A tanú-hoz hasonlóan sokszor nem tudjuk hogy sírjunk a rendszer szánalmasságán, vagy (jobb híján) inkább nevessünk, de ilyen távlatból persze már egyértelműen az utóbbi az erősebb. (Azért a 60-as években ezek a filmek valószínűleg mást hatást váltottak ki mint most...)
A szereplők többnyire amatőr színészek, sok köztük a tényleges tűzoltó, ami nagyon jót tesz a hangulatnak, kimondottan autentikus lesz tőle az alkotás. Az alaptörténet nem túl bonyolult. Egy kis város tűzoltói bált szerveznek a leköszönt 86 éves elnök tiszteletére, ahol a tombolától a szépségkirálynő választásig minden klisét igyekeznek felvonultatni. Murphy törvénye alapján persze minden elromlik ami elromolhat, a legcsúnyább lányokat válogatják be, és persze ők sem akarnak szerepelni, a tombola nyereményeket ellopják, egy ház kigyullad és leég a késői intézkedés miatt, és még egy sor más kalamajka történik. A tanúval ellentétben itt nem hagyják a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának, és lányok egy része mindenképpen vetkőzéssel akarja maga mellé állítani a zsűritagokat. Érdekes még, hogy a bál olyan, mint egy mai angolszász parti-film, a tűzoltók kezében mindig van egy korsó sör vagy feles, állandóan vedelnek és bár senki nem látszik részegnek, mindenki úgy viselkedik, mintha már rendesen eltompította volna magát.
Ami a legjobban megfogott az egyébként kimondottan rövid alkotásban (mindössze 70 perc), az a kommunizmus megfejtése 7 lépésben. Az alapsztori a következő (zárójelben a metafora tárgya, a RENDSZER): tombola közben (kommunista újraelosztás), a bál résztvevői (elvtársak) ellopkodják a nyereménytárgyakat (közjavak). 

1. Elloptak mindent.

2. Ha egyszer az emberek lopkodnak itt, nem érdemlik meg hogy nyerjenek.

3. Igazságtalan vagy. Így azokkal tolunk ki akik nem loptak semmit és megvették a sorsjegyeket.

4. Azok akik nem loptak vegyék úgy hogy nem nyertek semmit

5. Máshol van itt a hiba: Azok okozzák itt a hibát, akik úgy loptak, hogy nem vettek sorsjegyet. (Úgy van. Micsoda disznóság...)

6. Ne zavarjuk össze. Induljunk ki abból, hogy a jelentkezők között egy sincs aki ne vett volna legalább egy sorsjegyet. Jegy nélkül tolvaj nálunk nincs egy sem. Ebből kell kiindulni.

7. Itt mindenki gyanús. De mi az istennek vitte vissza ez a marha (a disznósajtot).

 (A fentiek pontos idézetek a filmből, kicsit megvágva a teljes beszélgetést.) A fő probléma tehát nem az, hogy az emberek lopkodnak, hanem az a baj, ha valaki visszavisz valamit a lopott tárgyak közül, mert akkor már van egy becsületes ember, aki mellett mindenki más becstelen. Ezért a valóságban inkább mindenki ellopott mindent, amit tudott, a becsületes emberek meg vagy nem loptak, és így rosszabbul éltek, vagy elhagyták a közeget...

8 / 10 pont

Főúr, tűnés! (1981)

Egy kevésbé közismert cseh alkotás a 80-as évek elejéről, melynek célpontja a vendéglátóipar. Egy csóró könyvesbolt vezető, látva üzletága hanyatlását és hobbijának költségességét (nőcsábászat), kitalál magának egy jól jövedelmező tevékenységet: főpincért játszva ő gyűjti be a pénzt a Prágai vendéglőkben a türelmetlen , fizetni akaró vendégektől. Azt gondolná az ember, hogy ezzel az olcsó trükkel kábé a második próbálkozásnál lebukna az egyszeri kókler, de úgy tűnik, hogy ez egy kritika is a cseh vendéglátóipar felé, mert a filmbéli fogyasztók szeretik a lelkes és mindig rendelkezésre álló ál-pincért (amíg ki nem derül, hogy még egyszer perkálniuk kell.)
Az erős vígjáték elemek mellett, melyek főleg hősünk nő-imádatából fakadnak, ott van egy kényelmetlen érzés a morálisan érzékeny emberben. Óhatatlanul is együtt (vagy inkább helyett) érezzük a feszültséget a kisstílű csalóval, aki egyre közelebb kerül a tűzhöz és egyre inkább nem értjük, hogy miért nem hagyja abba. A rendező szépen átülteti a csalások miatti stesszt az arra érzékeny nézőbe.
Aki volt már Prágában, és visszavágyik, vagy szereti a feszültségteli vígjátékokat, annak mindenképpen ajánlom ezt a filmet. Aki viszont még a BKV-n való bliccelés közeben is erősen feszeng, az inkább ne terhelje feleslegesen idegeit ezzel az alkotással.

5.5 / 10 pont

A fehér >> Whats up, Doc? (Mi van, Doki? 1972): Nagyon kellemes romkom a szó jó értelmében (ha egyáltalán még maradt szegénynek jó értelme...) A mostani botrányos romkom-szemétdombok között tényleg elég könnyen elmegy az ember kedve a műfajtól, az elmúlt években készült ilyen jellegű alkotások annyira sematikusak, hogy jóformán le sem kéne forgatni őket, csak újrahasznosítani a korábbiak jeleneteit, és a szereplők is annyira egyformák, hogy sokszor már nem is tudjuk követni mit ki játszik. Kicsit McDönci feeling, bemegyünk a moziba aztán mindig ugyanazt kapjuk, max a csomagoláson más a felirat.
Na ez a film szerencsére nem mostanában készült, és úgy tűnik, hogy a 70-es években még voltak eredeti ötletek vígjátékok terén. (Ez nem jelenti azt, hogy most nincsenek, csak nagyobb halomból kell kibogarászni őket...)
Barbara Streisand egy teljesen lökött diáklányt alakít, aki kinézi magának Howardot, a nem kevésbé bolond zene-kutatót. Persze Howardnak van menyasszonya, aki nem annyira örül a betolakodónak és ebből jópár vicces szituáció jön felszínre. A mellékszálon pedig 4 külsőre egyforma bőrönd összekavarodását követhetjük, amik között van fehérnemű válogatást, gyémánt-kollekciót vagy éppen szigorúan titkos anyagokat tartalmazó táska. Ember legyen a talpán, aki követni tudja, hogy éppen melyik kinek a kezében van. A végkifejlet vígjátékhoz képest egész akciódúsra sikerült, még autós üldözést is láthatunk. Aki egy könnyed, de mégis csavaros és emlékezetes vígjátékot akar látni, ami nem valami százszor látott történet átcímkézése, az nyugodtan beteheti ezt a filmet bármelyik hétköznap este.

7 / 10 pont

A szürke >> The Change-up (Testcsere 2011): Erről a filmről nem nagyon akartam írni, de így az első bejegyzés után adja magát, hogy egy mostani romkomot is elővegyek. Kevés ilyen filmet nézek mostanában, és ha belekezdek, annak mindig nyomós oka van, de többnyire sajnos csalódnom kell. Ebbe azért vágtam bele, mert láttam, hogy a film egy része egy ifjú apukáról szól, így gondoltam lesz pár olyan poén amiben magamra ismerhetek, vagy esti gyerekes kalandjaim karikatúráját látom viszont. Hát nem volt, a gyerekekkel való poénkodás egyik (sajnálatosan) bennem maradt jelenete, amikor a kisgyerek szájba-f*ssa az apját. A többi pedig még ennél is gyengébb volt. Elképesztő, hogy ezen a kaki-pisi poénkodáson még mindig nem tudnak túllépni a vígjáték gyártók. Lehet hogy tényleg az a jövő vár ránk, amit az Idiocracy című, elbutított ember jövőjét bemutató vígjátékban ábrázoltak, miszerint elég 90 percen keresztül fingani egy filmben és az a díjesőre érdemes tökély a széles közönség számára.
A másik ok amiért megnéztem az az egyik főszereplő, Jason Bateman, aki az Arrested Developement (Az ítélet: család) című - egyébként nagyon jó - sitcom sorozat főszereplője. Gondoltam ha ott jó, akkor itt miért ne lenne az. Hát azért mert itt nincs mély karaktere, illetve motivációi kb egy mondatban összefoglalhatóak. Nincs igazi konfliktus, az egész történet körülötte egy gazdag külvárosi műbalhé... 
Sokkal több szót nem is érdemel ez a legtöbb szempontból szürke alkotás. Az egy-két tényleg jó poénért, Ryan Reynolds visszafogottabb (és ezért kellemes) alakításáért azért kap pár pontot. Viszont eldöntöttem, hogy összerakok majd egy romkom toplistát, amiben próbálom összeszedni e leharcolt kategória tényleg kiemelkedő alkotásait.

3.5 / 10 pont  

A fekete >> A zöld hentesek (De grønne slagtere 2003): Vérbeli dán film, ami alapvetőn pozitív jelző kéne legyen, de a végén az jutott eszembe, hogy ennél sokkal rosszabb filmet is ajánlottam már szívesebben. Igazából ezt tényleg csak fanatikus Dánia, vagy Mads Mikkelsen rajongóknak merném ajánlani, mert bár mindenhol elsősorban vígjátéknak van feltüntetve, borzasztóan nyomasztó és sötét film, és a néhány indigó-fekete poéntól eltekintve két nagyon szerencsétlen ember drámáját és ámokfutását mutatja be. Ráadásul a téma inkább undorító és borzongató, mint vicces vagy drámai. (Nem akarok spoilerezni, de a film plakátját megnézve már lehet sejteni, hogy milyen húst árul a két elmebeteg hentes.)
Vígjátéknak tehát teljesen elhasal, drámának viszont nagyon sekély. Ennek ellenére mind Mads Mikkelsen, mind partnere, a saját gyengeelméjű ikertestvérét is eljátszó Nikolaj Lie Kaas, zseniálisat alakítanak és háttér sztorijaik is érdekesek és fordulatosak. Mindenesetre aki még nem látott dán filmet, az inkább ne ezzel kezdje, hanem valami erősebb darabbal mint például az Esküvő után, az Ádám almái, vagy a 2012-es sikerfilm, a Vadászat (bár könnyednek azért ezek sem nevezhetőek).

5.5 / 10 pont

Ha van kedvenc mozgókép-kategóriám, akkor az a tudományos-fantasztikus filmek és sorozatok köre. Sajnos kevés kiváló minőségű anyag készül ebben a témában, így néha elég nehéz megtalálni, hogy mit is érdemes nézni az egyszeri sci-fi rajongónak. Ezért is indítok egy legalább 5 részes toplista sorozatot, amiben kedvenc science-fiction alkotásaimat szedem össze, különböző csoportokra bontva. 

Ebben az első részben az 1975 előtti, klasszikus favoritjaimat listázom. A közhiedelemmel ellentétben e 40+ éves alkotások mindegyike tartalmas, látványos és izgalmas néznivaló. Remélem tudok pár tippet adni a kategória rajongóinak.   

1. A Space Odyssey (Űrodüsszeia, 1968): Talán ez a legismertebb film a listán, de a legtöbben unalmasnak, vontatottnak, vagy egyszerűen érdektelennek tartják. Fiatalabb koromban én sem tudtam végignézni, mert nem igazán értettem a lényegét, de pár éve nekikezdtem újra (nagyképernyőn, egyszuszra) és teljesen lenyűgözött. Megerősített tény, hogy fizikus szemszögből az egyik legélethűbb film, bár ez nem véletlen, mert a történetet Arthur C. Clarke, a TUDOMÁNYOS-fantasztikum talán legnagyobb szakértője írta. Ha nem csak mint filmet nézzük, hanem egy - az emberiség múltján és jövőjén merengő - meditációként éljük meg, és figyelünk saját gondolatainkra közben, akkor az egyik legjobb sci-fi élmény. Aki szimplán egy (a 2000-es években annyira népszerű) izgalmas-látványos, agyzsibbasztó kikapcsolódást vár tőle az nagyot fog csalódni, inkább ne nézze meg.   

2. The Day the Earth Stood Still (A nap amikor a Föld megállt, 1951): Mielőtt láttam ezt a filmet nem hittem volna, hogy az 50-es évek elején ilyen minőségű sci-fi-t tudtak alkotni. Utólag viszont úgy gondolom, hogy speciálisan ezt csak akkor lehetett létrehozni, mert a filmet belengi a korra jellemző noir-ok és elgondolkodtató drámák hangulata. Kicsit olyan mintha egy korai Hitchcockot néznénk tudományos fantasztikumba oltva. Persze a 2000-es években ennek is elkészítették a remake-jét, de teljesen feleslegesen, mert a lassan hömpölygő feke-fehérség szükséges a történet szelleméhez és a látványvilágában sincs semmi kivetnivaló, bár a látvány inkább mellékes az emberi faj értékeit (vagy annak hiányát) boncolgató történet, és a tökéletes színészi alakítások mellett.  

3. The Andromeda Strain (Az Androméda-törzs, 1971): Michael Chricton, az ismert sci-fi és thriller író regényéből készült film egy idegenekkel való kapcsolatfelvételről. A történet érdekességét az adja, hogy a földön kívüli életforma egy mikroorganizmus, ami meglehetősen ritka és egyedülálló a tudományos fantasztikum történetében. (Legtöbbször vagy humanoid földönkívüli fajról vagy energia-lényről van szó, vagy valami szörny van a fókuszban...) Annak ellenére, hogy szinte a teljes film egy kutató-laboratóriumban játszódik és egy parány a kapcsolatfelvétel tárgya, kimondottan izgalmas és szinte nem lehet félbehagyni. Sci-fi rajongóknak kihagyhatatlan darab.   

4. A Clockwork Orange (Mechanikus narancs, 1971): Anthony Burgess regényéből készült disztópia, mely történetében szerintem az 1984-gyel egyenértékű (bár 13 évvel az után íródott), melynek egyik fő fókusza a fiatalok teljes morális szétesése. Olvastam a könyvet is és azt kell mondjam, hogy - bár ritkaság - de a film jobban hozza a hangulatot. (Kevés ilyen könyv-film párost ismerek...) Szerintem ez a történet aktuálisabb mint valaha, és a film simán tarolna a mai sci-fi piacon is.

5. Planet of the Apes (Majmok bolygója, 1968): Ezt az alkotást nem nagyon kell bemutatni, talán a legszélesebb körben ismert és látott akció sci-fi. A látvány talán már egy kicsit megkopott, de az új Majmok bolygója filmeket elnézve még mindig az a véleményem, hogy a maszk veri a CGI-t. (Bár az el kell ismerni, hogy a 2011-es Rise of the Planet of the Apes majmai már nagyon élethűek.) Mindenesetre ennek a 68-as alkotásnak még mindig helye van a sci-fi toplistákon, mert izgalmas, látványos és érdekes világot "indított el" a maga útján, amihez még mindig fűznek újabb fejezeteket. 

6. The forbidden planet (A tiltott bolygó, 1956): Az egyik első sci-fi, ami szinte teljes egészében egy Földtől távoli bolygón játszódik. A díszletek, a hátterek és úgy általában a szóban forgó bolygó hangulata nagyon jó, a történet kifejezetten csavaros és eredeti és csak nagyon kevés jelenetben éreztem azt, hogy itt ráférne valamennyi látvány-tuning. Már csak a sztori miatt megéri megnézni, de ilyen csodálatos festett háttereket, és kúl "alien" kütyüket is ritkán látni. 

7. Frankenstein (1931): Nem annyira triviális, de az első Frankenstein film (mint ahogy a későbbi rengeteg remake is) tudományos fantasztikum. A (fizikai) halhatatlanság elég régóta foglalkoztatja a tudományt és ez a történet a témakör első mozgóképes megjelenítése és az egyik első sci-fi is egyben. A kategória rajongóitól meg is kapja a kellő elismerést, sokáig szerepelt az IMDB Top 250-es listáján, és szinte minden egyéb toplistán is. A horror faktor persze már nem olyan erős a mai ember eltompított idegrendszerének (amikor tizenéves gyerekeknek a Fűrész széria csak egy délutáni matiné), de egyszer mindenképpen érdemes megnézni ezt az eredeti történetet, mert még mai szemmel is jó film.  

8. Soylent Green (Zöld szója, 1973): A "legújabb" film a listán, de ez az alkotás is túl van a 4X-en. A kor akció (sci-fi) hőse, Charlton Heston a Majmok bolygojához hasonlóan itt is hozza a találékony kalandort, egy kicsit korrupt, kicsit rendszerkritikus nyomozó szerepében. Nagyon hangulatos film a túlnépesedett és élelemhiányban szenvedő Földről, itt sem lehet panasz sem a  látványra, sem a szereplőkre, sem a történetvezetésre. Örülnék ha mostanában is sok ilyen minőségű, elgondolkodtató, de mégis akciódús sci-fit gyártanának.

9. Them! (1954): Az egyik első szörny-inváziós film, ami azzal a gondolattal játszik el, hogy mi lenne ha egy hangya-kolónia egyedei egy nukleáris balesetnek köszönhetően tanknyi méretűre nőnének, és persze köröm- (illetve csáp-)szakadtukig küzdenének az életben maradásért. Sok képkockán persze látszik, hogy nem ma készült, de a makettek szépek és a tájak is hangulatosak, a sztori pedig hozza bármelyik jobb katasztrófa-film szintjét. Az extra hangulatát számomra az adta, hogy az egyik legjobb PC játék, a posztapokaliptikus Fallout 3 egyik történetszálában mi is végigjátszhatunk egy ilyen óriás hangyakolónia elleni küzdelmet, és ezt e filmnek emlékül tették bele a játékba.

10. Metropolis (1927): Ez a közel 90 éves (!) film talán az első sci-fi blockbuster, melyet az akkor krőzusi vagyonnak számító 1.3millió dollárból forgattak. Meg is látszik rajta, a kor többi alkotásához képest nagyon látványos és a szétszakadt disztópikus társadalom küzdelméről szóló történet még mindig időtálló, bár mai szemnek azért nem annyira könnyen befogadható látvány, mit a többi film a listán. Igazi sci-fi rajongóknak azért egyszer mindenképpen nézős.

+1. A trip to the moon (Utazás a Holdba, 1902): Külön érdemes említést tenni erről a Georges Méliés által készített 13 perces, több mint 110 éve készült rövidfilmről, mely talán az első sci-fi mozi. Míg nem láttam, nem is gondoltam, hogy ennyire az 1900-as évek elején már készítettek mozgóképeket, pláne nem, hogy részben színezett (tudományos) fantasztikus történeteket. A történet persze nem túl csavaros, de a látvány nagyon egyedi...

Pár alkotás, ami nem fért fel a listára: Sokan említik George Lucas debüt filmjét, az 1971-es THX-1138 című alkotást, mint a kor egyik legjobb sci-fijét, de szerintem e felett már bőven elhaladt az idő. A történet még talán egyedi is lenne, de maga a film borzasztóan unalmas volt számomra. Így voltam a Time machine első, 1960-as feldolgozásával is. A sokak által dicsőített Tarkovszky filmek (melyeket a méltán híres Stanislaw Lem könyvei alapján készített - pl: Solaris, Stalker) nekem túl vontatottak voltak, a könyv változatuk jobb lehet.  

Ha más sci-fi kedvenceitek is vannak a korszakból, osszátok meg bátran a komment szekcióban, vagy a Facebookon.
(Már posztoltam a sorozat következő részét, az 1975 és 1995 közötti toplistát.)

Berlin felett az ég, Wim Wenders berlini fal lebontását megelőzően készült filmje egy (alternatív) világról, melyben angyalok figyelik az emberek minden tettét és próbálják segíteni őket a maguk korlátozott módján. Wenders éveket töltött hollywoodi filmek rendezésével, amíg hazatérve el nem követte ezt az alkotást, megszabadulva minden klisétől és hollywoodi fogástól. Ez a film egyik nagy előnye de valamennyire hátránya is. Amellett hogy egy nagyon szép fantázia a humanizmusról és arról hogy embernek lenni jó, végignézéséhez meditatív hangulat és  kiemelkedő befogadóképesség szükséges. Igazi művészfilm a legjobbak közül, nem való mindenkinek.

Pár gondolat kedvcsinálónak három olyan filmről, amit mindenképpen érdemes megnézni, de hosszabb bejegyzést egyenként nem akarok írni róluk. 

Felon (2008): Komoran hangulatos történet egy gondatlanság miatt kiemelkedően súlyos büntetésre ítélt ember rabosított megpróbáltatásairól és a család fontosságáról. A történet eleje nagyon lassan indul be, az első 20 perc után le is akartam lőni a dolgot, aztán csak végignéztem én nagyon érdemes volt, mert a börtönben játszódó jelentek kifogástalanok. Utólag vettem észre hogy az egyik címszerepet Val Kilmer játssza (egy életfogytos sorozatgyilkost elég egyedi motivációkkal), akire nem nagyon lehet ráismerni, viszont szinte csak miatta érdemes megnézni a filmet annyira él a szerepében. 
A főszereplő nagyon jól hozza a radar alatt átvészelni akaró átlagembert. Ez persze nem sikerül neki, mert az életben maradásához a helyi skinhead erőkhöz kell csatlakoznia, ami nem annyira felel meg ideológiai beállítottságának. A szigorított részlegen aztán szépen kirajzolódik, hogy itt jogai nem igazán maradnak az embernek, csak eszközei a túlélésre, amihez egyébként a legfontosabb, hogy egy nagy CÉL lebegjen a szeme előtt (család!). Ez a film szerintem sokkal jobban megmutatja a börtönök árnyoldalait az átlagember szemszögéből, mint a legtöbb szökős és/vagy keményfiús túlheroizált alkotás. Egyszer mindenképpen nézős.
7.5 / 10 pont

The Castle (1997): Szintén a család fontosságát hangsúlyozó film egy kicsit más szemszögből. Ausztrál alkotás és a maga nemében nagyon egyedi. Ez volt például a debütáló filmje a nők egyik nagy bálványának Eric Banának (Hector a Trójában). A vígjáték egy család küzdelmét mutatja be az őket "kastélyukból" kilakoltatni akaró multi ellen, és az ellenállás - nem nagy meglepetésként - a végére sikerül is. 
Tipikusan olyan film, amiben a sztori a kereten kívül szinte abszolút nem is számít, inkább a feeling és a szereplők összhangja adja az élményt. Egy sok szempontból átlagos, nem túl gazdag, de nagyon színes és összetartó család életképeit látjuk, ami az egyedi, kicsit cinikus és blőd ausztrál humorral kiegészítve igazi filmes csemege. A család egyik tagja sem túl eszes, vagy szép, vagy bármiben kiemelkedő, de nagyon megtalálták a helyüket a világban együtt, jól érzik magukat és összetartanak és ez manapság, a családi lét fontosságának hanyatló korában, követendő példát állít legtöbbünk elé. A film mindössze 85 perc hosszú és ez is felüdülés a mostani 2 órás vígjátékok között. A történet feszes, sok humorral, szerethető karakterekkel. Nem szabad kihagyni.
8 /10 pont 

The Adventures of Baron Münchausen (1988): A Monty Python csapat animátorának és rendezőjének (1985-ös zseniális Brazil után következő) filmje. Ha véletlenül valaki nem ismeri Terry Gilliam korai (Pythonos) munkásságát (van ilyen??) az is biztos ismeri későbbi híresebb filmjeinek valamelyikét (12 majom, Félelem és reszketés Las Vegasban, A halászkirály legendája stb.). Zseniális rendező és szerencsére mindegyik filmjében valamennyire megmaradt az MP-s szürreális történetvezetés és humor.
Itt sincs ez másképp, ahogy a címből is kitűnik, a történet a nagyotmondó Münchausen báró és útitársai kalandjait meséli el fantasyba illő képi világgal. Szerencsére készítésekor még nem volt CGI, mert a makettek és jelmezek sokat tesznek hozzá a mesebeli hangulathoz. Az egyik főszereplő a szintén Pythonos Eric Idle, Uma Thurmannnak  ez volt az egyik első szerepe (18 éves itt!), illetve Robin Williams is brillírozik, mint a Hold királya. A bárót pedig az X-akták folyton cigiző "gonosza" alakítja teljes beleéléssel. Kicsit olyan ez a film, mintha a (szintén Python) Terry Jones által rendezett  - Erik a viking - párja lenne látványvilágban és szellemiségben is, csak kicsit nagyszabásúbb annál. Monty P. fanoknak kötelező darab, egyébként meg nagyon ajánlott.
8 / 10 pont

Rájöttem, hogy az eddigi bejegyzéseim között nincs rajz(olt)film, ami nem igazán tükrözi a filmezési szokásaimat. Rajzfilmekkel kapcsolatban többnyire mindenkinek a mesék jutnak eszébe, ami a mostani mozgókép piacon kicsit túlhaladott. Persze én is szívesen megnézek most is egy Pom-Pom mesét vagy Dr Bubót, a Mézga Aladár kalandjait pedig az egyik legjobb gyerek sci-finek tartom, de a felnőtteknek szóló rajzfilmek egy teljesen más kategóriát jelentenek. Egyrészt ott vannak a japán alkotások: az Anime sorozatok vagy Ghibli filmek, amikre mindent lehet mondani csak azt nem hogy gyerekeknek szólnak. Aztán a felnőtteknek szóló rajzolt sorozatok, (melyek közül a legjobbak talán: a Futurama, a South Park és a Family Guy.) És persze ezeken kívül a képregény sorozatok és filmek, melyek egy része lehet hogy gyerekek által is nézhető, de vannak keményebb, csak felnőtteknek szóló alkotások is. Jelen mű mindenképpen ez utóbbi kategóriába tartozik.

Nem vagyok túlságosan képzett az amerikai képregény univerzumokkal kapcsolatban, de az ilyen témájú híresebb filmeket láttam, és néhány füzet is eljutott már hozzám. A The Flashpoint Paradox az Igazság Ligája sorozat egyik videója, ami a DC Comics kiadó ismertebb szuperhőseit gyűjti egybe, mint például Superman, Batman, Fash, Wonder Woman, Aquaman vagy a Zöld Lámpás. Hasonló koncepció az Avengers-hez, ami a Marvel hős-osztagának működését mutatja be és 2012-ben az egyik legjobb szuperhősös filmet tette le a vászonra.

A következőkben lesz némi spoiler, de semmi olyan, ami ne derülne ki a film első harmadában. Jelen történet Flash (avagy a Villám) körül forog, aki egy alternatív univerzumba kerül egy múltbeli esemény megváltoztatása miatt. A történet alapját tehát a mostanában elég gyakran puffogtatott időutazás adja, de ez szerencsére csak keretként szolgál, ennél sokkal mélyebb a sztori. Az időfelfogás itt a Vissza a jövőben-hez hasonlóan lineáris, tehát egy szálon mozognak az események, a teljes valóság változik egy pont megváltoztatása miatt. Én személy szerint jobban szeretem az ennél sokkal bonyolultabb Dr Who féle idő koncepciót ("Wibbly-wobbly, timey-wimey stuff."), paradoxonokkal és feloldásokkal, párhuzamos valóságokkal és fix pontokkal. Mindenesetre tekintve hogy itt a linearitás az úr, a Flashpoint Paradox a maga logikai rendszerén belül nagyon kerek és logikus egészet alkot.

Az alternatív univerzum szál miatt mindegyik szuperhős kvázi új identitást kap, ami még nekem, viszonylag laikus nézőnek is nagyon szórakoztató. (Aki jobban ismeri ezeket a világokat, annak pedig maga lehet a megfilmesített csokisbrownie fagyival...) A legjobb az általam eddig lesajnáltnak hitt Aquaman (a Robot Chicken-es ábrázolás miatt talán?) és a nem különösebben ismert Wonder Woman párharc. Róluk sokat nem tudtam eddig, de itt egy nagyon komoly történetet kapnak: Aquaman, mint Atlantisz királya háborút indít Wonder Woman uralma alatt álló amazon birodalom, Themiscyra ellen, amibe az emberiség többi része is belevonódik akaratlanul, szenvedő alanyként. Atlantisz mérhetetlenül fejlett technológiával nyomul a víz alól, az amazonok pedig tömbháznyi méretű mítikus lényekkel és szupererős női harcosokkal, az emberi oldalon pedig az (eddig főleg a rossz oldalon álló) szuperhősök próbálják tartani a frontot. És persze ebbe csöppen bele Flash az összemosódó régi és új emlékeivel. A végére egész epikus történet bontakozik ki és az összes fent leírt téma mindössze 80 perben kerül tálalásra. A legtöbb Hollywoody rendező (például Peter Jackson) tanulhatna feszes filmszerkesztést a rendezőtől, Jay Olivától.

Összegzés: Elképesztően sűrű és izgalmas 80 perc. Aki kicsit is szereti a szuperhősös témakört és nincs különösebb elvi problémája a rajz(olt) filmekkel, annak nagyon erősen ajánlott darab. Hangsúlyozom, hogy aki gyerekfilmre számít az nagyon meg fog lepődni, én például biztos hogy kitenném rá a 14+ -os karikát néhány véresebb jelenet miatt. Aki pedig (DC Comics) képregény fan, annak ez csemege és kötelező darab. Még engem is annyira behúzott, hogy elkezdtem utánaolvasni Aquaman háttérsztorijának és Themyscira történetének.

8 / 10 pont

Karácsony környékén több időm van olyan dolgokon gondolkodni, amin általában kevesebbet szoktam, plusz az időpont is adja magát a hitről merengeni. Részben ezért, (részben azért, mert régóta terveztem) megnéztem a Krisztus utolsó megkísértése című Scorsese filmet. Hallottam korábban, hogy a katolikus egyház megtiltotta megnézését hívei számára, és például Magyarországon is többször el lett halasztva a vetítés az különböző tiltakozások miatt. Ez külön felcsigázta az érdeklődésemet.

Előrebocsátom, hogy a lent írtak, a filmkritikán kívül néhány személyes véleményt is tartalmaznak, nem tényként állítom őket és ezzel senkinek az érzéseit vagy vallásos meggyőződését nem akarom megsérteni. Nem vallom magam egyik felekezet tagjának sem, inkább amolyan kereső vagyok és ezért igyekszem minden hitbéli és spirituális elméletet nyitottan kezelni. Így tettem ezzel a filmmel is és mindenképpen érdemes volt időt szánni rá, mert hatására kicsit mélyebbre ástam magamban a témát illetően. (Néhány kisebb spoiler lesz a következőkben!)

A film alapvetően Jézus életét ábrázolja, de kicsit alternatív szemszögből, sokkal jobban fókuszál az emberi oldalára, mint az eddigi hasonló témájú alkotások. Ezen kívül rehabilitálja Júdást, aki így megkapja a (szerintem) őt megillető helyet, mint a legelhivatottabb tanítvány. Már nagyobb kamasz koromban sem értettem, hogy miért árulná el valaki szeretett Mesterét néhány ezüstpénzért, főleg ha utána öngyilkos is lesz. Aztán persze én is arra jutottam, hogy nyilván azért, mert ez volt a feladata. Ennek ellenére persze a hivatalos álláspont az, hogy ő az ÁRULÓ, pedig talán neki volt az egyik legnehezebb küldetése.Jézus mellett, és itt megkapja a megfelelő ábrázolást. 

Nagyon mélyen nem akarok elmerülni a történetben, mert szerintem mind Jézusról, mind az Újszövetség mindenféle értelmezéséről leírtak már mindent, amit lehetett. Nekem az tetszett a legjobban, hogy Jézus emberi oldala, félelmei és vágyai kerültek itt fókuszba és ezáltal sokkal személyesebb élmény a története. Két végletet láttam eddig ábrázolásaiban: a legtöbb "Jézus élete" film mintegy dokumentumfilmként mutatja be a szellemi vezető életét, és ezekben a történetekben a főszereplő nagyon távol van tőlünk, nem tudunk azonosulni vele. A másik véglet (ami sokkal rosszabb), amikor belevonnak a történetbe és az egészet a szenvedésére hegyezik ki és így túlságosan is csak a végére fókuszálva próbálják közel hozni Jézust. Ilyen film volt például a Passió, Mel Gibson rendezésében, ami egy olcsó horrorfilm szintjére silányította a témát és sokkolással akart vallásos áhítatot elérni. Nekem több problémám van azzal, ha egy spirituális vezető esetén nem a cselekedeteire vagy gondolataira fókuszálunk, hanem például halálának brutalitására. Értem, hogy az áldozat a lényeg, de ez nem jelenti azt, hogy ebből egy bálványt kell fabrikálni és kizárólag ezt mutogatni a tanító vagy a gyógyító Jézus helyett. Szerintem hihetetlenül önellentétes dolog úgy próbálni befogadni a szeretet tanítását, hogy közben egy brutális, horrorisztikus szenvedést látunk magunk előtt...

Ez a film a két véglet között helyezkedik el, úgy hozza közel Jézust, hogy közben bemutatja az emberi és Isteni oldalát is, előbbit minden félelemmel és vággyal, utóbbit pedig hatalmas küldetéstudattal és szeretettel és elfogadással. Az üzenet is abszolút pozitív, az ember arcú Jézus a megkísértések és félelmei ellenére is végigvitte a feladatát.

A film képi megjelenítése nagyon rendben volt, a helyszínek, emberek és zene nagyon korhűnek tűntek. Willem Dafoe visszafogottan játszik, de végig érezni a belső feszültséget. Érdekes, ahogy a sok déli, barna hajú szőrös ember között ő az egyetlen szőke, de ezzel is utalni akartak gondolom kívülálló voltára. Harvey Keitel Júdása rendben van, de valahogy nekem viselkedésével és kinézetével nagyon kirítt a többi követő közül (bár lehet hogy ez volt a cél.)

Összegzés: Aki nyitottan áll a témakörhöz és egy bátor ábrázolást szeretne látni, annak melegen ajánlom a filmet, mert biztos, hogy kicsit rendszerezni fogja gondolatait és valószínűleg dogmáktól kevésbé terhelten fog rálátást kapni egy - európai ember számára mindenképpen meghatározó - spirituális vezető működésére és hagyatékára. Akit mélyebben is érdekel a téma, annak ajánlom Deepak Chopra Harmadik Jézus című könyvét. A filmhez hasonlóan általánosan és a modern világ tudatosabb embere számára elhelyezhetően és befogadhatóan járja körül a kérdéskört. A 21. század küszöbén szükség van arra, hogy egy, a dogmák és régi szertartások által eltávolított szellemi vezetőt (és tanításait) mindenki egyénileg húzhasson közelebb magához.

9  / 10 pont 

Eldöntöttem, hogy Karácsonyra meglepem magam egy kedvenc filmes listával, ahol az alkotásokat nem filmesztétikai szempontból szedem össze (mivel nem is értek hozzá), hanem hogy melyek azok, amik a legnagyobb hatást gyakorolták rám eddig. Éppen ezért a sorrend is inkább kronologikus mint rangsor. (A filmcímeket itt magyarul írom, mert többnyire magyar szinkronnal láttam először őket.)